Nógrádi Sándor, az egykori nógrádi partizánparancsnokból lett iparügyi államtitkár, a bányász szakszervezet 1945. december 7-én megtartott ülésén jelentette be, hogy az „államosítás a közeljövőben a nehéziparban és az erőműveknél is bekövetkezhetik. Az államosításban azonban a bányáknak kell elől járni, mert a szénre igen nagy szükség van és a szükségletet betölteni csak az államosítás révén lehet”.[1]

 A második világháborút követő időszakban, a helyreállításhoz gyakorlatilag a szén volt az egyetlen energiaforrás. Az ország szénszükséglete ekkor napi 2 000 vagon volt, amit csak 75 % – ban teljesítettek a bányák. A salgótarjáni szénmedencének, legalább napi 340 vagon szenet kellett volna termelnie 270 vagon helyett. Ezért Nógrádi Sándor kiadta a jelszót: „Egy nagy csatáról van szó, a széncsatáról és ezt a csatát meg kell nyernünk”, mert a lecsökkent napi 1 600 vagonos országos széntermelés, krízishelyzetet teremtett.

A nógrádi iparmedence legjelentősebb üzeme ekkor a szénbánya vállalat volt, s annak ellenére, hogy a széntermelése fokozatosan növekedett, a többi szénmedence termelésének felfutása már megelőzte, és a részaránya fokozatosan csökkent az országos termelésben.[2] 

1946. január 1-én, a szénbányák állami kezelésbevételével a kormányrendelet meghatározta azoknak a vagyontárgyaknak az összességét is, melyeket állami kezelés alá vonnak. A bányatulajdonon belül a segédüzemeket, és a különböző műhelyeket is állami kezelésbe vették hasonlóan, az üzem céljait szolgáló élelem és ruhanemű készletek, igazgatási berendezések és ingatlanok mellett. Az állami kezelésbevétel kiterjedt a villamos erőművekre is. A szénmedencében működő 28 bányából, ekkor 25 bánya a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt, két bánya a Nagybátony-Ujlaki Egyesült Iparművek Rt, és egy bánya pedig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. tulajdonában volt. Ezeken kívül: Becskén, Kiskéren, Mátraszelén és Homokterenyén is volt még egy-egy kisebb magánbánya.
A szénbányászok munkabérét az 52890/1945. Ip. M. rendelettel szabályozták s az új átlagbér az 1944. évi 10 havi alapkereset kétszerese lett. A „széncsaták” kezdetén, 1946. március 3-tól, felemelték a bányászok élelmiszer fejadagját és élelmiszer pótfejadagokat, szénjuttatásokat vezettek be. Az 1946. évi áremelések miatt, jelentősen megemelkedtek a bányászoknak adott természetbeni juttatások is. A vállalatok a kitermelt szén 3-5 %-át, fordíthatták élelmiszer cserére a 104900/1945. KM rendelet értelmében. Hetente két-három alkalommal járták a bányászcsoportok a falvakat, s élelmiszerre cserélték az engedélyezett szénmennyiséget. A Gazdasági Főtanács 1945. december 13. ülésén hozott 16/1945. GF számú határozata szerint, az élelem elosztásánál előnyben kellett részesíteni a föld felszíne alatt dolgozókat s időnként húst is kellett kapniuk. A munkából igazolatlanul távolmaradókat levonásokkal büntették, s négyszeri távolmaradás az élelmiszer ellátás teljes elvonását jelentette.[3] 
1946. január 18-án keltezett, 3900/1946. Ip. M. számú rendelettel szabályozták a szabad állami kutatás, feltárás, művelés jogait a különféle bányatelkeken. Az állami kezelésbe vétel időszakában azonban a bányák helyzetében nem történt lényeges változás. Az infláció fokozódásával a gondok csak növekedtek, és a bányák élére állított államosítási miniszteri biztosok sem tudtak érdemleges befolyást gyakorolni a gazdasági adottságokra. 1946 elejére a szénhiány szinte megbénította az ipari termelést, pedig a bányászok december 6.-át, az állami kezelésbe vételt, „pirosbetűs örömünnep”-nek látták. Képviselőik politikailag túlfűtött lelkesedéssel beszéltek az államosításról: Zgyerka János a Bányászszakszervezet főtitkára, országgyűlési képviselő szerint a bányászok számára az államosítás végrehajtása ugyanazt jelentette, mint a földreform megvalósulása a nincstelen parasztok számára. Véleménye szerint a tulajdonosok rablógazdálkodása miatt nem a legjobb állapotban kerülnek a bányák az állam kezébe, de a bányászok minden erővel kiküszöbölik majd „elnyomóik garázdálkodásainak” nyomait. Azt is remélte, hogy még a kivándorolt bányászok is visszajönnek majd, mert most értelme lesz a verejtékes munkának „saját magukért, az ország mielőbbi talpraállításáért dolgozhatnak”. Dömötör Ferenc salgótarjáni országgyűlési képviselő szerint, az állam majd gondoskodni fog a bányászok ellátásáról, a „gépesítésről, légkalapácsokról, mindarról, ami könnyebbé és kiadósabbá teszi a munkát”. Hermann Ferenc, szintén salgótarjáni képviselő arról beszélt, hogy „évtizedes óhajaink megvalósulását, betegeink gondozását, gyermekeink biztosítását, a tisztességes családfenntartás lehetőségének beteljesedését látjuk az államosításban”. Oczel János salgótarjáni küldött pedig azt hangoztatta, hogy „amíg az igazgatók a pénzt szedték fel Pesten, addig mi rohambrigádokat szerveztünk”.[4] 
Az államosított szénbányáknál mindenekelőtt az újjáépítés nehézségeivel kellett megküzdeniük. A szénbányák újraindítását a fenntartási munkák elhanyagolása, az áramellátás akadozása majd megszűnése, az élelmiszerhiány valamint a munkaeszközök pótlása okozott nehézséget. Gondot okozott az is, hogy amikor a kommunisták által befolyásolt üzemi bizottságok átvették a vállalat irányítását, egyben lecserélték a régi műszaki szakembereket. A Gazdasági Főtanács bevezette a szénkészletek központi elosztását, miközben az általános élelmiszer, ruha és lábbeli hiány a bányászok elégedetlenségét váltotta ki szerte az országban. 1946. január végén, a pécsi szénmedence munkásai beszüntették a munkát, a sztrájk letörésére az MKP a sztálini munkaversenyek ötletét vette elő, s Tatabánya bányászai február 8-án, már versenyre is hívták az ország bányászait. Legutóbb Germuska Pál mutatott rá, hogy a „széncsata” kezdeményezése előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. Miután a kifosztott országnak egyre több szénre volt szüksége, ezért 1946 februárjától megindult az országos „széncsata”, mely márciusra már fellendítette az országos széntermelést, ám a május 1-re, a kitűzött célt, a napi 2 500 vagonos mennyiséget azonban nem érték el. A legfőbb gond az volt, hogy a bányászok ellátása körül ismét jogos panaszok merültek fel, többek között Salgótarján környékén is. A bányászok januárban egyáltalán nem kaptak lisztet, ezért Nógrádi Sándor államtitkár is úgy vélte, hogy amennyiben a dolgok így folytatódnak tovább, nemcsak a termelés csökkenésével kell számolni, hanem a sztrájkhangulattal is.[5] Ezért Bán Antal iparügyi miniszter 1946. január 8-án, a kisterenyei bányamunkások élelmezésének biztosítása érdekében, 8-10 vagon szénnek az élelmiszer cikkekre való becserélését szorgalmazta Nógrádi Sándornál. A bányászok a kért szénmennyiséget a következő vasárnap illetve pótműszakban ki is termelték.[6] 
A budapesti nagyüzemek dolgozói még február 10-én, felhívással fordultak a bányászokhoz a napi 2 500 vagon széntermelés biztosítása érdekében: „Bányásztestvéreink! Elvtársaink! /…/ Hősies, áldozatkész munkátokkal példát mutattatok a demokratikus magyar haza igazi szeretetére, és fáradságot nem kímélve dolgoztatok szakadatlanul felszabadított népünk üdvére és javára. /…/ Mégis: arra kell kérnünk benneteket, hogy az elkövetkezendő hetekben és hónapokban sokszorozzátok meg teljesítményeiteket, minden eszközzel, teljes energiával emeljétek tovább a termelést. A széntermelés további nagyarányú emelésétől függ a demokratikus köztársaság gyors gazdasági talpraállítása. De ettől függ a mi sorsunk és a ti sorsotok is”.[7] A fővárosi üzemek felhívásait a szénmedencék pártbizottságai megtárgyalták, majd a gyorsan megszervezett gyűléseken a bányászok önkéntes alapon kötelezték magukat, hogy a 2 500 vagon napi széntermelésből, a rájuk eső részt május 1-ig, teljesíteni fogják. A politikai pártok „széncsatára” szólították fel a bányászokat, az MKP titkársága pedig részletes menetrendet dolgozott ki a széntermelés folyamatosságának a biztosítására. A Szabad Nép február 14-től, folyamatosan adott hírt a szénmedencék részeredményeiről. A politikai szervezőmunka túlhajtásai miatt, márciusban azonban már utasítani kellett Nógrádi Sándor államtitkárt arra, hogy akadályozza meg a termelés teljesítése érdekében kiküldött termelési biztosokat abban, hogy munkaidőben politikai propagandával foglalkozzanak. Az ügyet ugyanis az indította el, hogy a Kisterenyei bányaüzemhez kinevezett termelési biztos, Bandur Gyula (aki polgári foglakozását tekintve kőműves volt), a termelés előmozdítása helyett, politikai propagandával foglakozott. Nem helyeselték intézkedései között azt sem, hogy a vájárok közül négy főt, politikai tanfolyamra küldött Salgótarjánba, teljes fizetéssel. Ezek a megoldások szintén nem szolgálták a termelés fokozását.[8] 
A nógrádi szénmedencében is hihetetlen nélkülözések között kezdtek dolgozni a bányászok. A forint bevezetéséig, az inflációs időkben a pénzben kifizetett béreknek egyre kevesebb volt a jelentősége. A pengő értéke viharos gyorsasággal romlott. A vájárkeresetek pl. így alakultak 1946 januárja és május 17-e közötti időszakban:
Hónap       Kereset (pengő)
Január3 966
Február9 212
Március91 308
Április4 124 250
Május37 118 250
1946. február 26-án, az Iparügyi Minisztérium által meghatározott időtartamra, 1946. március 1-től, a termelés fokozása érdekében „többtermelési jutalmat” vezettek be a salgótarjáni bányakerület bányáinál. Ennek a jutalomnak a kiindulási alapja a hónap elején megállapított teljesítmény, amely az 1943. évben elért teljesítmények átlag 80 %-a volt. A szakmányadáskor, a hónap elején megadott maximális alapteljesítmény túllépése esetén a bányász, amennyiben a túlteljesítés 10 % volt, akkor 10 kg szenet kapott műszakonként, ami havi 25 teljesített műszak esetén 2,5 q-t tett ki. Ez a mennyiség az 50 %-os túlteljesítés esetén már 50 kg-ot, havonta 12,5 q szenet jelentett a bányásznak. A szenelő csapatok fenntartó műszakjaikra, valamint a fenntartó csapatok és belső uraságiak a bánya által elért átlagos túljuttatás 60 %-át, az összes, a bányával összefüggő munkabeosztásban, a külszínen foglalkoztatott dolgozók, az átlagos túljuttatás 40 %-át, kapták. Az így kapott jutalomszenet az üzemeknél egyéni nyilvántartásban gyűjtötték össze, s központi elosztásban használták fel a munkásság élelmezésének és ellátásának feljavítására. Havi két nap szabadságot is engedélyeztek a bányászoknak, s aki ezen felül egy műszakot mulasztott igazolatlanul, a túljuttatásnak a 25 %-át, három műszak mulasztása esetében a 100 %-át vesztette el. A „túljuttatási rendszer” bevezetésével, korábban az üzemeknél bevezetett teljesítményjutalék megszűnt. A rendelkezésre álló szénmennyiség elosztására és az ügyvitelre külön szervezet felállítását tervezték.
Mivel az intézkedések ellenére a széntermelési teljesítmények nem növekedtek az elvárásoknak megfelelően, a napi kitermelt szénmennyiség visszaesett, sőt szabotázsakciókra is fény derült, rohambrigádok szervezését kezdték meg. A helyi Munkás Szó, 1946 áprilisában a „széncsata” dicsőítése mellett már a felmerült problémákkal is kényszerült foglalkozni, ami azt jelentette, hogy az MKP elvesztette a széncsatát. Mint írták, a budapesti felhívásra a salgótarjáni szénmedence bányászai nem reagáltak. A bányamunkásság „nem értette meg a budapesti munkások felhívását” s biztatását. Salgótarján ugyanis a 10. helyet foglalta el a széncsatában, s okának, a bányászok között található felelőtlen egyéneket nevezte meg, akik nem értették meg ennek a fontosságát. Naponta 1 200 munkás hiányzott a bányáknál, ami 25-30 vagonos termeléskiesést eredményezett. Az előirányzott 350 vagonos termelést, áprilisban csak 300 vagonnal teljesítették. A lelkesedést fokozandó célból közölték, hogy „Budapesten már az a hír terjeng, hogy a magyar demokrácia a széncsatát elvesztette”. Nem szabad, hogy a széncsata folytatásában a salgótarjániak alulmaradjanak. Talán ennek is betudható volt, hogy a kitűzött határidő előtt, április 28-án, Tatabánya és Salgótarján eredményei már dicsérendők voltak. Kötelessége lett a nógrádi bányászoknak, hogy május 1-re, 400 vagont teljesítsenek.
A termelési eredmények üzemenként a következőképpen alakultak:[9]
A szénbánya neveTermelési előirányzat (vagon)Termelési teljesítés (vagon)
Inászói bánya1515,40
Gusztáv akna2524,39
Forgách lejtős akna1713
József lejtős akna2021
Ságújfalui lejtős aknák2526
Kőkúti lejtős akna2015
Jenő lejtős aknák3531,85
Karancsaljai lejtős akna2418,47
Kisterenyei bányák2220
Irénbánya129,36
Tordasi lejtős akna22,24
Kisteleki lejtős akna1815,20
Jánosakna1914,66
Ilona bánya108,88
Bárnavölgyi lejtős akna98,12
Déli lejtős akna3028,60
Gáti lejtős akna68
Kazári bányák1111
Rónabánya2323,40
A folyamatos politikai lelkesítés, és a bányászok sokszor emberfeletti munkája nem volt hiába való. A termelés lassan emelkedni kezdett, a fegyelem lazulását is megállították, ám a fáradság, a fásultság miatt gyakran 2-3 napra is leállt egyes bányákban a munka, mely 50-100 vagonos termeléskiesést okozott. A gépi és az emberi erőfeszítéseknek a munka- és az üzemszervezési hiányosságok is határt szabtak. Ennek ellenére a nógrádi szénmedencében, a napi 352 vagonos széntermelést május 1-re, 557 vagonra emelték fel, ami az akció eredményességét jelentette. Salgótarján – azaz a nógrádi szénmedence –, tehát ezzel az eredményével megnyerte a „széncsatát”. A szénbányák között kiemelkedő teljesítményt: József lejtős akna, Jenő lejtős aknák, Forgách lejtős akna és a Déli bánya ért el.[10]

[1] Erdmann Gyula-Pető Iván: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből. 1945-1949. Bp. 1975. VIII. (A továbbiakban: DMSZT.)
Munkás Szó. 1945. december. 15, 22.
[2] Jakab Sándor: Nógrád megye története. 1944-1962. Főszerkesztő: Balogh Sándor. IV. kötet. Salgótarján 1974. 16
[3] NML. XXXI. 8. 23. d. (dr. Gráf Károly i. m. 76)
DMSZT. 1975. i. m. 99
Jakab Sándor. 1974. i. m. 52-55
[4] DMSZT. 1975. i. m. VIII.
Bányász Almanach. Bp. 1946. 44-45
[5] DMSZT. 1975. i. m. 105-106
Germuska Pál: Harcra le! (Széncsata, 1946). HVG. 2006. február 18. 89-90
[6] DMSZT. 1975. i. m. 106-107
[7] DMSZT. 1975. i. m. 129-131
Nógrádi Történeti Múzeum. Dokumentumtár. 82. 20. 8. (Fel a széncsatára!)
[8] DMSZT. 1975. i. m. 147-148
[9] Munkás Szó. 1946. április 2o.
Nógrádi Történeti Múzeum. Dokumentumtár. 75. 290. 1.
[10] Munkás Szó. 1946. május 4.
Munkás Szó. 1946. június 15.
Jakab Sándor. 1974. i. m. 52-53
Magyarország a XX. században. 1996. i. m. 185-186
Germuska Pál. 2006. i. m. 89-90
Dr. Szvircsek Ferenc