“Nem kincs után sóvárgok én…”
Gondolatok a Bányászhimnusz időszerűségéről

Aki bányászcsaládban vagy bányászkolónián nőtt fel, annak egész életét végigkísérte a mély érzelmeket ébresztő dallam és az ahhoz társult szöveg. Miként a Magyar Kultúra Napjának megünneplése a Magyar Himnusz születésére utal, úgy kötődik az egész magyar bányásztársadalom az említett bányász jeles napokon a Szerencse fel, szerencse le… önazonosságot kifejező és immár másfél évszázad óta meggyökeresedett kulturális hagyományhoz.

Himnuszt énekeltek már elődeink évezredekkel korábban is; a középkor idején énekelhették a vallásos gyülekezetek, de nem a mise keretében, csak egyéb szertartások idején. A nemzetállamok kialakulása idején megjelentek nemzeti himnuszok, mint “zenei jeligék”. Az angolok 1743-tól éneklik: “God save the King” – “Isten óvd a királyt” – kezdetű himnuszokat, az osztrákok 1797-től a “Gott erhalte Francz den Kaiser”-t, Isten oltalmába ajánlva Ferenc császárt és nem véletlenül kezdődött a román királyság himnusza ekképpen: “Traiasca regele, pace si onor” – Éljen a király, béke és tisztelet övezze”.

A nemzetállamok himnuszainak középpontjában az uralkodó állt; személye összetartó erő volt. Ezekhez képest a magyar himnusz a nép sorsát énekli meg, talán azért is mellőzi keletkezésének idején az uralkodó személyének dicsőítését, mert a nép és uralkodója kényszerű együttélésben élt. Nem sok oka volt királyának dicsőítésére.

Az egyházi és nemzeti himnuszok széles körben ismertek voltak. A társadalmi tagozódás, munkamegosztás szükségessé tette, hogy a különböző társadalmi rétegek is kifejezésre juttassák egy adott közösséghez való tartozásukat, ünnepélyesebbé tegyék alkalmi összejöveteleiket. Bár a magyarországi bányászkodás az Árpád-házi királyaink korába nyúlik vissza, a bányászok himnuszáról jóval később, csak a XIX. század elejéről vannak írásbeli adataink.

A bányamunkások ma élő utódai az 1920-as évektől Bányászhimnusz-nak nevezett, dallamszerkezetét tekintve három részre bontható változatot ismerik. Ennek közismert formáját A mi nótáink (Sopron, 1931.) daloskönyvből közöljük.

A magyar zenei életben ennek első része 1850. III. 3-án csendült fel a Nemzeti Színházban, beépítve Vahot Imre és Szerdahelyi József: Bányarém c. népszínművébe. A második rész dallamát Tarnowitz-ban szerezte V. Carnall 1827-ben. A harmadik rész, miként az első is, német bányászdal átvétele során talált egymásra és vált elfogadottá.

Az elmagyarosodott németajkú bányamunkások, a kétlaki, paraszti eredetű magyar bányászok már másfél évszázad óta formálják, csiszolják ezt a zenei emléket, amely dallamilag megőrizte a magyar zenei közegben idegen eredetét, de szövegváltozataiban már magyarrá vált.

Meg kell említenem, hogy a Bányászhimnusz magyarországi elterjedése egy zenekutató számára ma is kutatásra érdemes témának tűnik, mert a bányamunkásság széttagoltsága miatt a hangszeres és énekes variánsok gazdagsága mind zenetörténeti, mind társadalomtudományi szempontból még új ismeretekhez vezethet el bennünket.

A területi széttagoltság mellett csupán ez az egyetlen zenei emlék is tükrözheti a folyamatot, amelyben a német és magyar zenei hagyomány ötvöződött és új minőség megjelenését tette lehetővé. Gondozzuk, ápoljuk ezt a kulturális örökséget kellő tisztelettel a bányászhagyományok iránt.

Nemcsik Pál

Forrás: BDSZ honlap

 

Szerencse fel, szerencse le

Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete,
Váratlan vész rohanja meg, mint bérctetőt a fergeteg.
Nem kincs után sóvárgok én, bányász kislányt óhajtok én.
Bányász kislányt óhajt szívem, ki szívében bányász legyen.

Kökény szemű bányász kislány, szívemben csak bányászkodjál!
Kincsekben osztozom velem, s e kincs a tiszta szerelem.
Borulj reám, szép kedvesem, mert nem lehetsz mindig velem.
Az akna hív, Isten veled, de itt hagyom szerelmemet.

Az én igaz szívem helyén, hű szívedet viszem el én,
Megőriz majd az engemet, bányász kislány, Isten veled!
Ne félj, ne sírj, nincs ok, miért, gonosz halál ott nem kísért,
Bár lenn van a bányász hona, mégis közel az ég oda.

Nincsen madár, lomb se fakad, ott a nehéz sziklák alatt,
Mégis a szív úgy feldobog, a csille száll, a mécs lobog.
Örök homály, vad éjszaka, mégis közel az ég oda.
Csillog a mécs, sugárt lövell, Szerencse fel! Szerencse fel!

Van itt alant örök tavasz, a bányásznak hű szíve az.
Nem hervadó a kikelet, benne a virága szeretet.
Te szép virág, bányász kislány, érted virul, érted csupán.
Míg rámosolyg, nem hervad el, Szerencse fel! Szerencse fel!

Ha majd nyugszunk mélyen alant, nem lesz nekünk nehéz a hant,
Anyánk a föld majd átölel, Szerencse fel! Szerencse fel!

Ha majd egykor a föld ölébe’ végóránkat éljük,
Isten kezébe’ életünk, s Ő megsegít, reméljük.
Te kisleány, ne bánkódjál, bányásznak halni szép halál,
Egekbe szállani fel, fel, Szerencse fel! Szerencse fel