A védőszentek kultusza a nógrádi bányavidéken

Természetfölötti lény, bányaszellem, bányamanó

prokop ünnep bányamanóA bányákban megjelenő szellem alakja elkülönül a magyar népi hitvilág szellemalakjaitól. Móra Ferenc a „Kincskereső kisködmön”-ben a bányarém, a bányapásztor alakját elhagyott bányában ólálkodónak rajzolta meg, akivel nem ártott barátságban lenni. Alakját így írta le: „Zöld a ruhája, piros bojtos sapka van a fején, a lábán meg az ördögbőrbocskor. Jön-megy a bányában szerteszéjjel, azért bányapásztor, de nem bánt senkit, csak akkor haragszik meg, ha fütyülnek. Olyankor mérgében összedönti a bányát. Hanem, hogyha jó kedvében találják és megkínálják kenyérrel, akkor minden kívánságát teljesíti az embernek…” Kezében nagy botot és bányamécsest tart. Csiba István[1] könyvében leírta, hogy a bányamanók, ahogyan a németek nevezik: „Bergmanlein, vagy Bergmandl” jelzik a bányászoknak a gazdagabb arany-, ezüst- vagy rézérceket. A bányamanó úgy néz ki, mint egy hatesztendős gyermek, fehér színű bányászruhában, melyhez fekete farbőr is tartozik. Egyik kezében botot, a másikban pedig bányászlámpát tart, a szakálla hosszú és ősz, a fejét fehér színű kámzsa borítja. Leggyakrabban csak hallják, de nem látják a bányarémet bányászok. A bányászok babonásan abban is hittek, hogy aki megpillant egy ilyen szellemet, és látomásáról beszél, az hamarosan meg fog halni.
A nógrádi bányamunkások gondolatában is hasonlóképpen élt a bányaszellem, bányarém alakja. Nevezték „Permondli”-nak is, kis embernek, kis ördögnek, földi ördögnek. Lámpájuk volt, s a föld mindenütt kinyílt előttük, az emberek előtt azonban nem mutatkoztak.[2] Történetek szólnak a félelmet keltő tüzes szikráról (Karancskeszi), a tüzes korongról (Salgótarján, Sebaj-bánya), a tüzesemberről(Kazár) a mélyben kis lapátjaikkal, talicskákkal dolgozó törpékről,bányában feltűnő vizesemberről (Mátraszele, Etes, Karancsberény, Salgótarján, Zagyvapálfalva). A bányászok elmondása szerint, csak bányaszerencsétlenség előtt jelennek meg.

A védőszentek kultusza

A középkori társadalom vallásos életének elválaszthatatlan része volt a szentek tisztelete. Ennek a jelenségnek az előképe a görög-római hitvilágban lelhető fel. Ebben emberi alakban megjelenített és esendő emberi tulajdonságokkal ábrázolt istenek találhatók, akik befolyásolni igyekeztek a kiismerhetetlen sors működését. Az ókori ember számára ez a hitvilág ugyanazt a célt szolgálta, mint a későbbi évszázadokban élő keresztény ember számára a védőszentek világa. Az antik kultúra az életre, az élőkre figyelt, s a gondoskodó szerencse (Fortuna Salutaris) istene, az aranybányászok bányaáldásért történő fohászkodásának lett az alanya. A kereszténység a szentek kultuszával másféle értékeket erősített. A Krisztus ügye iránti hűség, a lélek üdvösségére való összpontosítás, Isten szolgálata volt a kultusz alapja.
Az általános tisztelet azonban nem minden szentet illetett meg. Amikor felerősödött a szentek szerepének az emberi tevékenységek szerinti elosztása-elhatárolódása, egy szent tisztelete meghatározott területhez kapcsolódott. A küzdelmes élettel szorosan összefüggő vallásosság és ezen belül a védőszentek kultuszának elterjedéséhez a bányamunkásoknál hozzájárult a foglalkozásukból eredő nagyfokú bizonytalanság. Ezt csak erősítette a korai időszakokban az alacsony technikai színvonal, a 19. századi „gründolási láz” idején pedig a vállalkozói hanyagság s az ennek nyomán fellépő gyakori bányaszerencsétlenség.[3]
A bányamunkán kívüli szórakozással eltelt időt a társulatok tisztviselői a bányakaszinóban tölthették el, a bányamunkások számára az összejövetelekhez a kaszinó épületének olvasótermei, illetve a kocsma jellegű részei biztosítottak lehetőséget. Forrásaink szerint a pl. a sörfogyasztás elterjedése – a földesúri borkimérések látogatása helyett – a bányatelepeken kezdődött el Salgótarjánban, a 19. század hetvenes éveitől. A bányatelepi étkezőházat Speisehaus-, illetve Wirtshaus-néven emlegették, és a kolónia társadalmi életének fontos színtere volt. Itt találkozhatunk először az osztrák- és cseh sörgyáraktól rendelt sörféleségek felsorolásával is.[4]
Az első tőkés bányavállalat legfontosabb feladata a külföldi bányamunkások, bányamérnökök, hivatalnok toborzása és letelepítése volt. A nógrádi szénmedencében a 19. század közepétől megjelentek a szlovák- (lipták, krekács), a szepességi német- (cipszer), a cseh-, az osztrák- (stájer, karintiai gráner, krajnyák), és a lengyel bányamunkások, akiket a bányatársaságok által épített lakótelepeken (kolónia) helyeztek el. Hosszú ideig a telepes bányászok nem keveredtek a környező falusi magyar lakossággal. A külföldről érkezett idegen nemzetiségű bányászok, szokásaikkal együtt a bányásznapi ünnepeik hagyományát is magukkal hozták, és sok vonását a magyar sajátosságokkal színesítették, gazdagították. A telepi bányászok magyarosodása, az elkülönülés megszűnése, a falusi bányászokkal való érintkezés az első világháborút követő években a közös munka és a közös gazdasági érdek következtében gyorsult fel.[5]
Védőszentjeik napját a bányászaink, már a „régi jó idők” vidámsága szerint tartották meg közösen július 8-án (Szt. Prokop), illetve december 4-én (Szt. Borbála).

Szent Borbála a bányászok védőszentje.

Az európai bányászok nagy családja közös kulturális kincsének évszázadokon át elválaszthatatlan, szimbolikus értékű része volt Szent Borbálának, a 14 védőszent egyikének a kultusza. Az örökös veszedelemben élő bányász előszeretettel fordult hozzá imájában s hívta segítségül végszükség esetén. Nemcsak a hithez való hűség, hanem a segítő szándék női erényét is jelképezte. A bányászokon kívül még számos mesterségnek és szakmai testületnek volt a védőszentje. A hozzá fohászkodók közbenjárását kérték a villám-, a vihar által okozott károk, tűzvész és a hirtelen halál ellen. Barbara-Varvara-Borbála a közös ókeresztény egyház szentje, akinek a később különvált ortodox- és a római katolikus egyház egyaránt megőrizte emlékét. Borbála főleg a római egyház területén lett a legnépszerűbb szentek egyike. A magyarországi bányákban névnapja (december 4.) munkaszüneti nap volt, istentisztelettel s azt követő vigalommal ünnepelve. A bányászok védőszentjük névnapján tartott munkaszünete megegyezett a népi dologtiltás hiedelmével, ám hiányzik belőle a hozzákapcsolódó mágikus tevékenységek sora. Borbála napját szlovák nemzetiségű falvainkban Kiskarácsonynak (malí Božič) is nevezték, munkaszünettel és templomjárással.
A magyar bányászok mondái is csak az ércbányászat rohamos térnyerése, a bányaművelés iparszerű meghonosodása után alakultak ki, a külföldi származású bányászok hagyományai nyomán, amit azután a szénbányászat is átvett.
Szent Borbála kultuszának kiinduló helyéül Európa délkeleti csücske, a Kelet-Római birodalom területe tekinthető. Görögországból indult tisztelete a keresztes lovagok révén jutott el Hollandiába, ahol csodás segítőkészségét emelték ki a 14. században. Ugyanebben az évszázadban a csehországi Kutna-Horán (Kuttenberg) már állt a tiszteletére szentelt templom. Az évszázadok során a sziléziai bányászok váltak a Szent Borbála tisztelet továbbéltetőivé, aki védelmet nyújtott a mindennapi bányabeli veszedelem (robbanás, omlás, bányatűz) ellen, sőt segített felfedezni a bányakincset, s nem engedte kifosztani a bányászokat. Kultusza befonta Európát, Csehországon, Szilézián, Szlovénián át jutott el a Kárpát-medencébe, s a 15. században a selmecbányai ércbányászoknál már közismert védőszent volt. Alakját a felvidéki (szlovákiai) templomok szobrokban, festményeken őrzik a mai napig. Az ércbányászoktól a szénbányászok vették át hagyományait, s ma már ősi magyar bányászattal összenőtt, évszázados kultusszá vált.
Hosszú, több évtizedes szünet után 1989. december 4-én elevenítették fel hazánkban a kultuszát és megünneplésével nemcsak bányászmúltunk egy patinás emlékét újítják fel évről-évre, de közvetve az európai bányászat közös szellemi kincsének évszázados, szimbolikus részét tartják ébren.[6]
E kultusz továbbélését a tőkés bányavállalatok segítették elő. Élete azonban nem mutat fel kapcsolatot a bányamunkával, mert több foglalkozás is védőszentjeként tisztelte. (Építészek, építőmesterek, kőművesek, cserepesek, ácsok, tűzoltók, tüzérek, fegyvercsinálók, tűzművesek, salétromfőzők, öntők, bányászok, kígyószelídítők, puskaművesek, tengerészek, harangozók, sírásók, bőrkészítők, kefekötők, szitakötők, szűcsök, kalaposok, fiatal lányok, mosónők, takácsok, római ötvösök, posztó gyárosok, mészárosok és szakácsok).
Borbála életéről nem rendelkezünk hiteles adatokkal, hiányzik a II. Vatikáni zsinat(1962-1965) által elfogadott új szentek naptárából. Hiteles források hiányáról árulkodnak az egymással ellentmondó vélekedések is a hagiográfiai és néprajzi irodalomban. Nem tisztázható pontos az sem, hogy mikor élt és mikor szenvedett vértanúságot (235-238, 286- 305, 308-313?). Legendájának költői szépsége elfeledteti a pontos adatok hiányát. Magyar nyelvű legendája sorából kiemelkedik Temesvári Pelbárt minorita szerzetes által írt, ún. Érdi-kódex (1527). Borbála Dioscuros nicomediai (Ismit) gazdag pogány úr leánya volt, s a 3-4. században élt. Apja egy toronyba zárta, mert féltette Jézus hitétől. A tornyon lévő két ablak mellé Borbála egy harmadikat is vágatott a Szentháromságra való emlékezés végett. Ezen keresztül jutott be hozzá a Bálint nevű pap, aki megkeresztelte. Menekülnie kellett apja elől, tehát úgy döntött, hogy remeteségbe vonul, azonban pásztorok elfogták és kiszolgáltatták apjának. A római hatóság nem tudta hitét megtörni, ezért halálra ítélték, s apja kardjával fejezte le 306-ban. Később ezért a cselekedetéért az apát villámcsapás sújtotta halálra. Borbála imája révén lett a váratlan halálnak a védőszentje. Az élettől búcsúzó lehetőséget kap az utolsó szentség felvételére. Attributumai: a mártíromságot kifejező pálmaág, a Szentháromságra utaló háromablakú torony, a kezében tartott kehely az utolsó kenettel. Hamvai a velencei Szt. Márk templomon kívül, több templomba is elkerültek. Tisztelete a 9. században már szerte Európában elterjedt.
Borbálát fehérruhás szellemalakként is látni vélték, Lucához hasonlóan, aki a női munka tilalma ellen vétőket bünteti. Kovács Ágnes 1963-ban publikált tanulmányában, a Pécs-vidéki bányászok a szénfejtésnél megjelenő fehér ruhás alakban Szent Borbálát vélték felismerni, s szerintük megjelenése a közeli szerencsétlenség előhírnöke volt. Bircher Erzsébet szerint a néphagyomány szakmához kötődő legendaváltozatokat alakított ki, s ebben Szent Borbála „már nemcsak a vallás lelki értékeinek hordozója, hanem segítőtársa is, aki megvéd a mindennapi veszedelmektől: a robbanástól, az omlástól vagy éppen a bányarémtől”.[7]
A nógrádi szénmedencében Szent Borbála emlékezete, jó másfél évszázadon át nyomon követhető, melyben a külföldről (pl. német- és szlovén nyelvterületről) érkezett bányászok játszották a főszerepet. Azonban az ünnepnapja és azt követő nap, már gazdasági- azaz, termelési és szállítási gondokat okozott a salgótarjáni bányatársulatnak. Zemlinszky Rezső SKB Rt. bányaigazgatója 1878. december 6-án a következőket írta: „Jóllehet, a Borbála napot hivatalosan nem ünnepeljük meg, az mégis erős visszaesést okoz a széntermelésben, amit csak vasárnapig tudunk behozni”. Ugyanis a szlovén- a lengyel-, szlovák- és a német nyelvterületről toborzott bányamunkások a társulati vezetés akarata ellenére is megünnepelték a Borbála napot is. Az igazgatóság pedig tehetetlen volt az ősi bányászszokások követőivel szemben. Végül közös megegyezéssel sikerült az ünneplést vasárnapra áttenni. Ugyanez történt 1873-ban a Prokop nap kapcsán is. A bányaigazgatóság kénytelen volt kezdetben tudomásul venni, hogy a munkások többsége nemcsak vasárnap, hanem hétfőn is, az ún. „Blaumontagokon” (Blauer Montag = kék hétfő) a kapatos-macskajajos hétfőkön is távolmaradt a munkától. Ezek a hétfők, a fizetési és ünnepnapok után következtek be. A vasárnapot és a hetet kettévágó ünnepek már nem jelentettek pihenést a bányászoknak, 1890-től az otthonmaradásokat fegyelmi kihágásnak tekintették a vállalatnál. Mint írták „Hajlandók vagyunk arra kötelezni magunkat, hogy az év minden vasárnapján – kivéve a bérfizetési napokat – mozgósítjuk az embereket a leszállásra”, azaz a bányamunka megkezdésére.[8]

Természetesen ismertek voltak a bányászok más védelmezői is: Dániel próféta (Csehország, Svájc), Szent István, Szent Kelemen (Észak-magyarország) és Szent Prokop.

Szent Prokop a nógrádi bányászok védőszentje.

prokop ünnepA nógrádi szénmedencében a Prokop ünnep vált a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. bányászainak központi ünnepévé. Neve szintén nem szerepel a 14 védőszent sorában. Ünnepét az július 8-án (általában július 4-ét követő vasárnapon) tartották. Azonban több Szent Prokopról van ismeretünk.
Az egyik Szent Prokop, a palesztiniai első vértanú, a cesareai Procopius ünnepnapját, az újgörög naptár július 8-ra teszi. Öt Diocletianus idejében, 303-ban kivégezték. Aeliából, Jeruzsálem közeléből származott, szíriai lektor és fordító volt. Erkölcsös életet élt, böjtölt és imádkozott. Nem volt hajlandó áldozatot bemutatni az isteneknek és a császároknak, ezért lefejezték. Attribútuma a mártírhalált jelképező pálmaág volt. Teste a 11. századig Niš, (a régi római Naissus) város egyik templomában feküdt. 1072-ben Salamon magyar király és Géza herceg a későbbi magyar király csapatai foglalták el a várost és Prokop kezét, mint „karereklyét” hozták el és a szávaszentdemeteri görög monostornak ajándékozták. A szent kézmaradványa csak 1164-ben került vissza Nišbe. Prokop ünnepnapjának ekkoriban július 18-a számított. Ugyanis 1167-ben „Szent Prokop napján, július 18-án” indult a görög sereg a magyarokkkal megütközni Pauler Gyula szerint.[9]
Egy másik Prokopiosz (Procopius), Kaiszareiában (Palesztína) született bizánci történetíró, (kb. 499-565 között élt) jogot tanult, majd részt vett Belizár bizánci hadvezérnek a perzsák, az afrikai vandálok és az itáliai osztrogótok elleni hadjáratában. Justiniánus (kb. 482-565) római császár nagyra értékelte tevékenységét s 562-ben Konstantinápoly prefektusává nevezte ki.[10]
Minket közelebbről a harmadik Prokop, a sázavai Szent Prokop (Chotouň (Chrášťany), kb. 971 – Sázava, 1053.március 25.), a 13. századból ismert három csehországi védőszent (Vencel, Adalbert és Prokopius) egyike érdekel, aki a 19. században, valószínűsíthetően a nógrádi bányászok többségének az egyik védőszentje lett. Csehország nemzeti patrónusának az ünnepét, július 14-én tartották. A cseh szent, remete, a bizánci rítusú sázavai kolostor alapítója és első vezetője volt. Szülei biztatására szentelték 1003 körül bizánci rítusú pappá Vyšehrad várában. Hamarosan a szerzetesi életformát választotta egyes források szerint Magyarországon. 1029-ben tért vissza Csehországba, s remete életmódot folytatott. A Sázava folyó völgyében valósította meg kolostoralapítási tervét. Miután látta nagyfokú elhivatottságát, Ulrik herceg támogatta tervét, s 1032-ben keleti rítusú kolostort és szerzetesi közösséget alapított. Az ószláv nyelven folytatott egyházi szertartásokról 1097-ben tértek át a latin liturgiára. Prokop életét az általa alapított sázavai kolostor apátjaként élte le. II. Ince pápa avatta 1204-ben szentté.[11]
Szent Prokop legendája (Legenda o svatém Prokopu) a szatírák képviselte „alacsony stílus”-ban íródott verses mű, a Hradeci Kéziratban (Hradecký rukopis) maradt fenn.[12] Az egyik legenda szerint a vizet borrá változtatta, a másik szerint odakötötte az ördögöt egy ekevashoz, és arra kényszerítette, hogy árkot szántson a folyópart mentén. Ez a legenda a kereszténység győzelmét jelképezte a bűn és a kísértés felett. A Cseh-karszt legészakiabb részén található a Prokop-völgy, melynek kőbányái közül a legismertebb a Prokop-bánya volt. A legenda szerint a barlangban maga Szent Prokop élt s a bibliát fordította. Munkája közben állandóan zavarták az ördögök, ezért a kereszttel kergette el őket, ám visszatértek és a fejükkel az eltorlaszolt barlang mennyezetét ütötték át. A helyiséget az emberek ördög teremnek nevezték el, és a barlang a Prokop-búcsújárásokcélpontja lett. Az 1875-ben megkezdődött kőbányászat tüntette el a Szent Prokop-barlangot. Ma már nincs nyoma ennek a barlangnak.[13] Csehországban a bányászok védőszentjeként tisztelték.[14] Prága Žižkov városrészében, a Sladkovského námeštin található a neogótikus, 1903-ban épült római katolikus Szent Prokop templom. Třebič-ben a Szent Prokop bazilika található, mely a 13. század első felében épült román-gótikus stílusban.[15] A középkorban, mint apátot, a 16. században, mint püspököt, a barokk korban, mint remetét ábrázolták. Középkori attributumai: apáti bot és könyv. A 17-18. századtól a legyőzött ördöggel (szántó ördöggel a lába előtt) korbáccsal-ostorral, esetleg menedéket kereső őzzel ábrázolták. Legismertebb szobra Szent Vincével közösen, a prágai Károly-hídon áll, Ferdinand Maximilian Brokoff alkotása 1712-ből.[16] 1913-ban emelték a prágai Vencel téren Szent Vencel (Svatý Václav) lovas szobrát, amelyet talapzatán, négy cseh nemzeti védőszent szobra vesz körül: Szent Ludmilla (Szent Vencel nagyanyja), Szent Prokop, Szent Adalbert (Svatý Vojtěch) és Cseh Szent Ágnes. A szoborcsoport Josef Václav Myslbek alkotása.[17] A prágai Nemzeti Galériában őrzött Madonna keretének domborművén is látható Szent Prokop alakja.
Az 1260-ból származó adat szerint, IV. Béla és II. Ottokár csapatai a morvamezei csatában ütköztek meg egymással. Itt egy sebesült cseh katona látomásában, csapataik felett lebegett a cseh nemzeti szentjeik (Boemienses) között Prokop. „A csehek, németek ugyan most nagyon el voltak bízva, hiszen, mint a csehek mondták, országuk védőszentjei – Vencel, Adalbert, Prokopius – ott lebegtek…” a sereg felett.[18]

A profánná váló ünnepek

Szent Borbála mondái német és szlovén bányászok hiedelmei nyomán alakultak ki. A különböző bányatársulatok egyöntetűen bevezették a bányába való leszállás előtt az imádkozást. A gyülekező bányamunkások a felolvasóban Szent Borbála képe vagy szobra előtt mondták el imájukat. Egy nógrádi bányász adatközlő szerint, Borbálaa szlovén származású bányászok (az adatközlő is szlovén, azaz gráner származású) védőszentje volt. Prokop nevével ezek a bányászok addig nem találkoztak. Ezen a napon a társulat adott a bányászoknak fél kg húst, egy liter bort és egy cipót. A délelőtti mise után kezdődött a zene, tánc, egész napi mulatozás. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. ebben az időben csak Prokop napot tartott, ezért a helyi gránerek Borbála napkor koszorút csináltak, gyertyát gyújtottak.[19]
Szent Borbála bibliai története a bányamunkához szorosabban kapcsolódó mondává alakult át. A nógrádi szénmedencében a szénbányászok profánul világi, és nem vallási kötődést véltek felfedezni védőszentjeikben. A nógrádi bányászfolklórban a bánya keletkezésével kapcsolatban képzeletüket inkább az a gondolat foglalkoztatta, hogy ki találta meg elsőként a szenet, ki lehetett Szent Prokop, milyen kapcsolata lehetettSzent Borbálával?
A legtöbb hazai szénbánya keletkezéséhez, a szén felfedezéséhez legendaszerű történetek kapcsolódnak. Vízmosta árkokban, természetes kibúvásokban kerültek felszínre a szénnyomok, a „szénszagú” hegyi patakok alapján gondoltak a hegyek mélyében megbúvó széntelepre. A nógrádi hegyek-dombok alatt is békésen pihent a szén s csak néha adta jelét meglétének kigőzölgésével, öngyulladásával. Jó két és fél évszázaddal ezelőtt Radványi Ferenc írta le, hogy Vecseklőn régóta égett a föld, de okát nem ismerte fel. 1766-ban a Salgó hegy oldalának „meggyulladását” szenzációsan tálalta 1767-ben a Pressburger Zeitung. Leírása szerint itt a föld égett „kőszénné”. Kazáron az emlékezők szerint, az Anna-táró keletkezésével kapcsolatban úgy tudták, hogy 1854-ben a Bene-vár oldalában legeltette nyáját egy juhász. Hatalmas vihar keletkezett és a juhász teljesen átázott. Hogy minél előbb megszáradjon, behúzódott egy vízmosásba s ott tüzet rakott. Ahogy oltani kezdte a tüzet, észrevette, hogy még a föld is égett, mivel a víz kimosta a szenet. Ezt azután jelentette. Neki is mentek a vízmosás oldalának egy kis táróval és pár méter után meglelték a szenet”. A folytatás már erős keveredést mutat a későbbi eseményekkel kapcsolatban: „Abban az időben erre mászkált egy tollú és bőr szedő zsidó, az öreg Collin és Rajman. Ezek látták, hogy mennyi szén van Salgótarján környékén. S akkor ők hozzá fogtak és megkezdték a bányászatot. /…/ Az első nemzeti gyűlésünkön, mint az akkori haza bölcse Deák közbenjárására engedélyezett Erzsébet, jelen volt Colin és Rajman is. Elmondták, hogy Tarjánban már fejtik a szenet, de azt kocsival kell behordani Hatvanba. Emiatt nem tud fejlődni a fejtés. Collinék kérték, hogy szavazzák meg a vasút felhozását Salgótarjánba”. [20]
Szent Prokopot sokan közönségesen bányatulajdonosnak, illetve az első szénkutatónak tekintették. Idős bányászaink szerint „Prokup éppen ellenkezője volt a Permondlinak, mert ő meg nagy hatalmas ember volt. Ő volt az, aki legelőször hajtott függő aknát, és amikor elérte a szénréteget másodmagával, akkor kezdtek el tanakodni, hogy kérjenek sok pénzt és ennivalót, de Prokop azt mondta: azt előbb kellett volna kialkudni, most már késő…Nagyon mélyen voltak már a föld alatt és ezen nem tudtak megegyezni. Prokop azt mondta, bízzák ezt a tulajdonosra, adjon nekik, amit akar, de ebbe a meg a másik munkatársa nem akart beleegyezni. Emiatt összevesztek, és amikor kifelé jöttek volna, hogy nem tudtak megegyezni, Prokop kirántotta a deszkát alóluk és mind a ketten a mélybe zuhantak, ahonnan soha többé nem kerültek elő”[21] A kazári bányász adatközlő úgy vélte, hogy „Prokop nagyon szép ember volt, és beleszeretett Borbálába. Ellenezték az összekerülésüket, amikor már nyíltan nem járhattak, találkoztak titokban. No, kérem szépen – mint ahogy máma is és máskor is a szerelemnek gyümölcse lett. Prokopot Borbála szülei följelentették és bíróságra vitték, ahol Prokopot halálra ítélték. Így szólt az ítélet: addig ássa magát a hegyoldalba, míg az rá nem omlik! Borbála azonban elmondta Prokopnak, hogy azt álmodta az éjjel, hogyha Prokop feje felé tesz keresztbe egy fát és azt két oldalról alátámasztja, akkor nem omlik rá és életbe marad. Ezt aztán Prokop meg is csinálta, és lassan előre haladva ásta a hegyet. Esténként tüzet rakott. Egyszer, hogy ne süsse a tűz olyan nagyon, maga elé tett egy nagydarab követ. Hát látja, hogy az jobban ég, mint a fa. De ekkor csak egyedül volt. Nem volt mellette Borbála. Másnap, amikor Borbála meglátta örömmel újságolta neki a hírt Prokop. Borbála rávette, hogy jelentsék be, hogy él a fiú és mit találtak fel. Meg is tették. Prokop és Borbála ezután összeházasodgattak”.[22]
Volt olyan bányász a Forgách-telepen, aki úgy vélte, hogy Prokop volt az első bányász, aki elérte a széntelepet. Somlyó-bányán is úgy vélekedtek, hogy Prokop volt a szén felfedezője, „megállapította, hogy a szabadba nyúló fekete kő hasznos anyag, nagyon jól ég és meleget ad”. Salgóbányán úgy tudták, hogy Prokop találta ki a bányaácsolatot „bányája mindég beszakadt, sok ember lelte halálát a föld mélyén. Ezért Prokop elkezdte fával kitámogatni a járatokat, innét ered a ma is használt bányaácsolat”. Kazáron élt az a hiedelem is, hogy Prokop vezette be az éjszakai műszakot: „Prokopnak csodálatosan szép felesége volt. Amikor a bányavezető megpillantotta, azonnal beleszeretett. De a nő nyíltan nem viszonozhatta a fiatal férfi szerelmét, ezért rávette a férjét, hogy éjszaka is járjon dolgozni. A bányában úgysincs se éjjel, se nappal, mindig sötét van. A férj mit sem sejtve ráállt. Nagyon sokat dolgozott, és végül megvakult, és a bányában lelte halálát”. Salgóbányán úgy ismerte egy adatközlő, hogy Prokop bányabáró volt, jóságos ember, bevezette, hogy neve napján ajándékot osszanak ki a bányászok között. [23]
A Szent Prokop- és a Szent Borbála ünnepségeket a 19. század végétől már a bányavállalatok vezetői rendezték, bányavidékenként eltérő programokkal. Ezen a napon a bányászok egyenruhában, zászlóikkal, zenekarukkal felvonulva istentiszteleten vettek részt. Ezeken az ünnepségeken mód volt arra is, hogy vezetőikkel találkozzanak, jutalmakat kapjanak, új vájárokat avassanak s hagyományosan zenés mulatozással, bállal fejezzék be az ünnepnapot. A Prokop ünnep jelentősége azért is terjedt el a nógrádi szénmedencében, mert a bányaigazgatóság a közösségi szellem ápolása során, a munkásfegyelmezési lehetőségeket is felismerte benne. Az 1885. május 29-én keltezett jelentésükben arra utaltak, hogy ezen a napon szokták évente kiosztani az új bányász díszruhákat is.
Szent Prokop, a bányászok védőszentjének a napja, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nógrádi bányászainak egyik legnagyobb ünnepe volt, mely a közösségi szellem ápolásával járt együtt. Érdekes módon Szent Prokop- vagy Procopius-napja sok helyütt népszerűbb volt, mint Szent Borbála ünnepe. Ezt a napot természetesen várták, mert az önfeledt mulatozás jegyében telt el. A bányaigazgatóság ezen a napon, minden munkását szerényen megvendégelte. A magazinban erre a célra sütött kis cipókat (Prokop-cipó) osztogattak. Mindenki kapott 2 db cipójegyet, 1 liter (értékű) sörjegyet (volt, amikor bort is adtak ki a jegy ellenében), 1 kg húsjegyet, melyet a helybeli magazinban lehetett beváltani.
A hajdan jelentős, mára már felszámolt inászói bányatelepen a Prokop-napon már hajnalban hangos mozsárdurrogás jelezte a napi műsor kezdetét. A bányai tűzoltók kürtöse fújta a sorakozó dallamát. A testület díszruhában, a helyi bányászok szintén sujtásos, bányászjelvényes díszruhájukban, díszes farbőrrel (arschléder), cserfagallyas csákóban sorakoztak, míg a többiek civilben, ünneplőben felöltözve, útra készen várták a Salgótarjánba induló keskenynyomtávú vágányon álló személyszállító szerelvény indulását. Amíg várakoztak, a csapatok egy utolsó főpróbát tartottak, hogy a kíváncsi tarjáni nép előtt fel ne süljenek. A bányamester vezénylésére dobbantak a fáradt lábak. Azonban a bányamester, gruberfelsi Grueber Artúr nem bírta kirántani a vezényléshez nélkülözhetetlen hatalmi jelvényét, a díszkardot. Többeknek kellet kisegítenie, míg végre sikerrel jártak és a tavalyi Prokop nap óta berozsdásodott kardot kihúzták hüvelyéből. A személyszállító kisvonat összes kocsija, sőt még az utána kapcsolt csillék is megteltek az ünnepségre igyekvőkkel. A község szélén (Salgótarján 1922-ben kapott városi rangot) már zenekar várta a telepi bányászokat. Így mentek tisztelegni a bányakastély (igazgatási épület) urai elé, akik integetve köszöntötték őket. Az ünnepség befejezése után a tömeg a nagymisére vonult, aminek végén a sörözőben hűsöltek a júliusi kánikula elől. A kisvonattal mentek vissza Inászóra, s a kapott Prokop napi ajándékból minden telepi háznál már ünnepi ebéd várta a bányászokat. Egy kis ebéd utáni pihenő után, kezdődött az erdei tánctéren a nagy mulatság. Táncoltak, daloltak ki-ki a maga nyelvén, de egy zenére. A százados fák alatt kialakultak a baráti körök, majd ingujjra levetkőzve táncba kezdtek. A zenészek felváltva húzták a polkát, a valcert, a mazurkát, a csárdást, hogy a soknemzetiségű bányászok kedvére tegyenek. Míg kint a téren ugrálva táncoltak, a kocsmában gyakran ürítették a poharakat, s elkerülhetetlen volt az üvegtörés, káromkodás, kiabálás majd jajveszékelés a söntés felől. Ebben különösen a szlovéniai gránerek jártak az élen. Csendőr nem volt a telepen, a rendcsináláshoz elég volt a kvártélymester, aki hatalmas kampós botjával rendet tett a marakodók között. Az este beköszöntével, a lampionok alatt mulatoztak tovább a bányászok, egyre fogyatkozó számban. Ugyanis másnap várta őket a bánya, termelni, dolgozni kellett.
Mohai István (Milihovszky István lengyel eredetű bányászcsalád fiaként, Inászó bányatelepen született 1877-ben) 1934-ben keletkezett verse eleveníti fel számunkra, háromnegyed évszázad előtti Prokop napi bányászünnep hangulatát.[24]

„Nagy vígság volt a telepen, ha megjött Prokop napja,
Zenével ment a templomba bányászok színejava,
Mise alatt égi ihlet szállta meg a lelkeket,
Otthon pedig osztogatták a bort, húst és kenyeret.

Egyenruhás bányász csapat, szenet vájó, hős sereg,
Ősi Zászlónk megláttára fejvetéssel tiszteleg.
Bányász-Himnusz ütemei emelik a szíveket,
Könnyeket csalt a szemünkbe a megható jelenet.

Ebéd után tánczene volt kint a hűvös erdőben.
Táncolt, ivott a sok bányász, kurjongatott kedvében.
Hordó sörnél kocingattak testvérek és barátok,
Fizették a bő áldomást az újdonsült vájárok”.

A salgótarjáni időszaki újság is helyt adott a prokopi eseményekről szóló tudósításoknak. 1905-ben, vasárnap került sor a várt eseményre, s mint írták „Bányászaink mindig nagy fényességgel ünneplik e napot. A községben is látszott, hogy ünnep van”. 1907-ben is élt a juttatások rendszere, mert a bányászok 1 liter bort, 1 kg húst és 1 db cipót kaptak, ugyanakkor a tisztikar, a kantinjuk termében banketten vett részt.[25] 1910. július 3-án, vasárnap ünnepelte a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. a Szent Prokop-napját. Gerő Nándor igazgató vezetésével a tisztikar a bányászokkal, a társulati zenekarral az élen az ünnepi misére vonult. A mise után kapta meg minden egyes bányász, a fél kiló hús, az 1 liter bor és az egy db kenyér ünnepi ajándékát a bányatársulattól.[26] Három évvel később, 1913 júliusában, a „salgótarjáni bányászok múlt vasárnapon ünnepelték védőszentjüknek, Prokopnak napját. Már kora reggel oly rettenetes mozsárágyúzáshoz fogtak, hogy ehhez a rémséges zenéhez az ovcepoljei csatát bátran melléje képzelhette az álmából felriadó salgótarjáni polgár. És így tartott ez egész délelőttön, amíg az ünnepi mise és körmenet tartott. A körmenetre kivonultak festői egyenruhájukban az összes salgótarjáni és környékbeli bányászok a bányatársulati zenekarral az élükön, melynek ropogós indulóira peckesen lépdeltek az alvilágnak fakóarcú harcosai. Bevonulásuk után a társulat igazgatósága megvendégelte mindnyájukat”.[27]
A másik jelentős bányavállalat, az 1881-ben létrejött Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. Szent Borbála napján rendezte meg bányásznapi ünnepségét. 1920-ban, Schmidt Jenő bányaigazgató szerette volna megünnepeltetni bányászaikkal Szent Prokopnapját is. (Valószínűleg elhatározásában közrejátszott az is, hogy az SKB Rt. 1917-ben érdekeltséget szerzett a társulatban, amit majd 1925-ben, a teljes fúzió követett). Májusban keltezett jelentéséből képet kapunk a szokásos juttatások értékéről is: „a salgótarjáni társulat munkásainak a bányászvédszent: Szent Prokop napjára az eddigi gyakorlatnak megfelelően bor-, hús- és kenyérből álló ajándékot ad éspedig: 1, minden 18 éven felüli bányamunkásnak 1 liter bort, ½ kg húst és 1 kg kenyeret. 2, minden 18 éven felüli férfi napszámosnak ½ liter bort, ½ kg húst és 1 kg kenyeret. 3, minden 18 éven felüli női napszámosnak ½ kg húst és 1 kg kenyeret”. Az ÉKI Rt. társulata eddig minden Szent Borbálanapkor, pénzbeli ajándékot adott a bányamunkásainak (1918-ban: segédmunkások és napszámosok 1 koronát, vájárok 2 koronát, fűtők, gépkezelők 3 koronát, altisztek 8 koronát, főaknászok 10 koronát kaptak). A vállalat a munkások bérét – az elégedetlenség kiküszöbölése érdekében – a salgótarjáni munkásokéhoz kívánta igazítani, ezért a központi igazgatóság engedélyét kérte ahhoz, hogy Szent Prokopra, munkásaiknak ugyanazt nyújthassák, amit a salgótarjáni társulat. Ez összesen 189 550 koronát jelentett volna.[28]
Az utolsó, hiteles képet a Prokop napi ünnepről Róth Flóris SKB Rt. bányaigazgató 1922. június 22-én kiadott „Körözvény”-e adja. A bányászat védszentjének „Szent Prokopp” napját a szokásos módon, július hó 9-én, azaz vasárnap fogják megünnepelni. Az ünnepi műsor a következő volt: a bányatelepi kaszinó előtt délelőtt 8 órakor gyülekeztek a bányászok, majd zenekari kíséret mellett, 8.30-kor az igazgatósági épülethez vonultak. Miután kihozták a bányászzászlót, a tisztviselők, segédtisztek és altisztek csatlakoztak a menethez. 9 órakor vonultak fel a római katolikus templomba, ahol 9.30-kor ünnepi istentisztelet következett. Érdekes azt is megemlíteni, hogy míg a munkások csak „minél számosabban”, addig a tisztviselők, segédtisztek, altisztek teljes létszámban voltak kötelesek megjelenni. A munkásoktól nem kívánták meg az egyenruha viselését, megelégedtek az ünneplő ruhájukkal. A tisztviselőktől azonban elvárták a fekete ruhában való megjelenést. A prokopi járandóság – azaz a kenyér, a hús és a bor – jegy ellenében került kiosztásra. Ezeket a jegyeket a bányák július 4-től kapják meg, melyet a következőképpen kellett kiosztaniuk: kenyeret július 7-8-án, a telepi élelemtárban egy lyukasztott kenyérjegy ellenében, a húst 8-án, szombaton a telepi mészárszékben fél kg-os lyukasztott húsjegy ellenében. A bort 7-én, a telepi kocsmában osztották ki a borjegy ellenében, melyet mindenki a saját üvegében „tartozik elvinni”. „Aki bármily dologgal visszaél, szigorúan megbüntetjük és a prokopi kedvezményekből egyszer és mindenkorra kizárjuk” zárult a körlevél.[29] A tisztviselőknek és a segédtisztviselőknek a prokopi járandóságukat nem adták ki, hanem annak helyébe kedvező időjárás esetén, a bányatelepi kaszinó mögötti új kuglizóban villás reggelit szolgáltak fel. Ide a meghívottak hozzátartozóit is szívesen látta a vállalat vezetése.
A Prokopnapi ünnepet 1923-ban még megtartották Salgótarjánban, amit hagyományos módon ünnepeltek meg. Kutatásaink alapján elmondhatjuk, hogy ez lehetett az utolsó Prokop nap a nógrádi szénmedencében. A két megyei bányavállalat ekkor már közösen ünnepelt. Róth Flóris és Schmidt Jenő vezetésével zeneszóval és zászló alatt vonult fel a bányamunkásság az ünnepi istentiszteletre. Ezen a napon adták át a római katolikus templomban, a Bátki József festő- és szobrászművész által készített neobarokk főoltárt. Az ünnep alkalmából a város- az egyházak- a katonaság- rendőrség- a gyárak és a tűzoltóság képviselői is megjelentek. Az istentisztelet után visszatértek a bányakolóniába, ahol a kaszinó kertjében és helyiségeiben Róth Flóris vendégül látta a meghívott vendégeket.[30] 1925-ben „a szokásban volt prokopi ünnepségek a változó viszonyokra való tekintettel” már nem kerültek megtartásra. Az így megtakarított 150 000 000 koronát a társláda számlájára utalták át.[31]

Szent István királyunk a bányászok új védőszentje

A 19. század végén a magyar állam szerette volna erősíteni a védőszentek kultuszát, s ennek sorában Szent István királyunkat akarták védőszentként meghonosítani a magyar bányászok között. Hivatalosan bányászbúcsú-bányászünnepként Szászváron tűnik fel 1893-ban Szent István napja. A nógrádi szénmedencében a bányamunkások 1888. augusztus 20-án Szent István napját már ünnepüknek tekintették, ezen a napon nem dolgoztak, mert egy hivatalos jelentés szerint a „hazai munkások minden további nélkül ki fognak maradni”.[32] Ez az ünnep nem volt azonos a Szt. István vértanú tiszteletével, akit néhány osztrák bányavállalat munkásai ugyancsak védőszentként tiszteltek. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgótarjáni acélgyárának tűzoltói ünnepükként tartották meg Szt. István napját. Az acélgyár tűzoltóinak az ünnepe „mondhatnók búcsúnapja” volt ez, amikor zeneszóval vonult az acélgyári olvasóegylet és tűzoltóság, és a salgóbányai tűzoltóság a város főterére, ahol csatlakozott hozzájuk a város képviselője és tűzoltósága. A katonaság tábori ruhában, zászlóval már korábban felvonult a római katolikus templom elé, ahol már nagy ünneplő tömeg várta. A szentbeszédet Herczeg József esperes tartotta, a misét Vojtassák Sándor celebrálta nagy papi segédlettel.[33] Érdekességként kell megemlíteni, hogy a RMSV Rt. Salgóbánya-telepén, 1909. augusztus 22-én Borbála-ünnepséget tartottak az Olvasókör rendezésében. Ezzel Szt. István napja bányászbúcsúvá alakult át.[34] Ez az eset nem számít egyedinek, amit egy dorogi példa is mutat: „A dorogi bányászok, mint minden évben, így az idén is, Szent István napján ünnepelték védszentjüket, Szent Borbálát”. Dorogon és Csolnokon istentisztelet volt, ahol Pehatsek Artur esperes-plébános a híveket Szent István példájának követésére hívta fel. A bányatelepen délután táncmulatság és népünnepély volt, este „díjtekézés és tűzijáték” fejezte be a napot.[35]
A Heves vármegyei bányászok szintén Szt. Istvánkor tartották a bányászbúcsút. A Nagybátony-Ujlaki Egyesült Iparművek Rt. nagybátonyi bányatelepén, impozáns külsőséggel tartották meg a Szt. István napot, mint bányászünnepet. 1928-ban, „Szent István napra, bányánk védőszentjének ünnepére” minden bányászuk fejenként 1,30 pengőt kapott, melynek kifizetése augusztus 19-én történt. Az istentiszteletet tartó helyi plébánost és kántort szintén díjazásban részesítette a vállalat vezetése. A tisztviselők és altisztek részére ünnepi összejövetelt tartottak, ahol cigányzene mellett mulattak a vendégek. 1929-ben, az 1,30 pengőt csak azok a bányászok kaphatták meg, akik augusztus 12-ig a vállalat szolgálatába léptek. (Ezek száma ekkor 550 fő volt). Az ünnepséget a központi telepen, 8.30 kor misével nyitotta meg Láng János plébános. Este a kaszinó helyiségében a pásztói „Zsiga cigány zenekara” muzsikált. A vállalat vezetése már csak 800 pengőt engedélyezett az ünnepségekre azzal a kikötéssel, hogy „ezt az összeget takarékoskodással lehetőleg csökkentsék”. 1930-ban, már csak 484 munkásnak fizettek ki ünnepi hús, kenyér és bor megváltása fejében 629,20 pengőt.
Mint látjuk, a korábban szokásban volt prokopi ünnepségre utaló természetbeni megvendégelést készpénzzel váltották meg. 1932-től, a tábori mise 55 pengős költségén felül nem volt lehetősége az igazgatóságnak arra, hogy pénzjutalomban részesítse bányászait. A juttatások – a nehéz gazdasági helyzetre való hivatkozással – ettől az évtől kezdve megszűntek Nagybátonyban. 1934-ben a tisztviselők választhattak az önköltséges cigányzene, vagy a gramofon melletti esti mulatság között. Bortnyák István igazgató pedig évek óta nem vett részt az István-napi rendezvényeken, Abbáziában (Opatija) üdült, a névnapi köszöntőket is ide címezték beosztottjai. 1938-ban, a végzett vájárok és a kinevezett segédvájárok részére ünnepélyes bizonyítványosztást tartottak Szent Istvánkor.[36]
A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezetése elfogadta Szt. István napját bányászünnepként Aknaszlatinai György Albert 1937-ben írt javaslatát figyelembe véve: „Mennyivel helyesebb lenne, ha mi, magyarok bányavédszentül Szt. István napját ünnepelnénk meg, ami több bányavállalatnál már szokásban is van”. [37] Faller Jenő 1939-ben, a következőket írta ezzel kapcsolatban: „Mert ahogy egyházunk és a papság, nemkülönben a katona, földműves, kereskedő, iparos stb. kimutatta már szoros kapcsolatait Szent Istvánnal, épp úgy, vagy még inkább megtaláljuk mi is honalapító, nagy királyunkkal való ősi összetartozásunkat, már azért is, mert tagadhatatlanul a magyar bányász és kohász adta Szent István államának két legfontosabb építőeszközét, melyek nélkül talán soha fönn sem maradhatott volna. Ezek: a hatalmat és törhetetlen erőt képviselő fegyver s az akkori nyugati keresztény civilizációt és békés munkát szimbolizáló pénz!”.[38]
Kisterenyén azonban már az 1933-ban tartott bányászünnepek kapcsán megemlítették, hogy „A régebbi időben az úgynevezett Prokop-napot ünnepelte a munkásság bányászünnepeként. Egy idő óta nagyon helyesen a bányászünnepi érzés a bányamunkások és vezetők részéről Szent István király napján jut kifejezésre”. Kisterenyéről és környékéről (Vizslás, Kazár, Nemti, Dorogháza, Mátraszuha, Mátramindszent, Hollókő, Nagybátony, Tar) ekkor 3000-3500 ember gyűlt össze, majd szentmisén vettek részt a római katolikus templom melletti téren. A Chorin-telepről indult menet élén a cserkészek haladtak, őket követték a környező településekről érkezett asszonyok és férfiak, majd a cserkészapródok bányászszerszámokkal. A Chorin-telepi bányászzenekart az egyenruhás bányászok katonás menete követte, a felvonulást végül a pásztói, gergei, és mátraszőlősi bányamunkások, majd a bányatelepi leányok, asszonyok, férfiak zárták.
A bányavállalat zagyvapálfalvai üzeménél 1937-ben megrendezett Szt. István napi ünnepségén, a tekeversenyen kívül a bányamunkások a másnap reggeli órákig elhúzódó táncban szórakozhattak.[39] Salgótarjánban a bányaigazgatóság tisztviselői-, segédtiszti- és altiszti kara, az egyenruhába öltözött bányászok és civil ruhás ünneplők a kibontott bányászzászló alatt vonultak az SBTC sporttelepére, ahol tábori misén vettek részt. Ezt az ünnepséget kötötték össze a vájárjelöltek avatásával, amit 1937. augusztus 20-án tartottak meg először.[40] A háborús időszakban, a hadiállapottal kapcsolatos szigorítások következtében, 1944-ben a Szent István királyunk napján megtartott s „vájáravatásokkal összekötött impozáns bányásznap” elmaradt. A vájáravatások a munkahelyeken, minden külsőség nélkül folytak le s csak a kisterenyei Chorin-telepen, a bányásznapok kiindulási pontján volt szerény ünnepély a sportpályán felállított tábori oltár előtt. [41]
A szénbányák államosítása után a nógrádi szénmedencében, minden bányatelepen újból megrendezték ún. bányásznapot. A hagyományok szinte minden elemét fellelhetjük, amelyek közül nem egyet már a politika használt fel sajátos módon, agitációs céllal. 1947. június 29-én a salgótarjáni Somlyó-bányatelepen az MKP helyi szervezete tartott bányásznapot. A dátumra (július 8.) figyelve, megállapíthatjuk, hogy az 1922-től szünetelő „prokopi napok” emlékét akarták feltámasztani. Az ünnepi műsort Pálfy Károly bányatársulati tanító megnyitója vezette be, aki fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ez az ünnep már nem olyan, mint régi volt, mert ma a „nemzet megbecsülését akarja kifejezni a bányásznapok rendezésével a fekete gyémántok termelőinek”. Az ünnepi szónok Oczel János nemzetgyűlési képviselő volt, s fontosnak tartotta ezen a megjelenni Zgyerka János, a Bányász Szakszervezet főtitkára is. A kultúrműsor után táncmulatsággal fejezték be a bányásznapot. Karancskesziben, a Jenő lejtős aknai bányászok, az MNDSZ támogatásával „bányászvacsorát” tartottak.
Salgótarjánban, augusztus 20-án vájáravató ünnepséget tartottak a bányaigazgatóság előtti téren. Zenés ébresztővel köszöntötték a bányatelep lakóit, majd még a régi típusú, fekete egyenruhájukban a Vigadó épülete előtt gyülekezni kezdtek a felavatandó vájárok. Ezt követően, zárt sorokban vonultak a zenekar kíséretével az igazgatósági épület elé. A Himnusz elhangzását tábori mise követte, majd Császár Pál okl. bányamérnök, bányaigazgató tartott ünnepi beszédet. A felsorakozott 377 új vájár oklevelét, dr. Csillag József bányahatósági főtanácsos adta át. A MÁSZ Rt. központi igazgatósága nevében dr. Láng János vezérigazgató, majd ezt követően a demokratikus pártok és a szakszervezetek képviselői is köszöntötték az új vájárokat. Az ünnepséget a Bányászhimnusz és az Internacionálé hangjai zárták. A bányakaszinó kerthelyiségében látta vendégül az igazgatóság a vájárokat. Délután került megrendezésre a „Bányászkupa” döntője az acélgyári SSE-pályán.
A salgótarjáni Forgách-bányatelepen szintén misével kezdődött a bányásznapi ünnepség. A telep asszonyai gulyáslevest főztek, az asztalon friss sütésű kenyér díszelgett, s ezzel vendégelték meg a napközi otthonok gyerekeit, a bányásznyugdíjasokat, valamint a hadbavonultak hozzátartozóit. Az erdei szabadtéri színpadon színdarabokat, énekszámokat és táncjeleneteket adtak elő, este pedig zene, tánc és tréfás jelenetek és az elmaradhatatlan „italmérés” következett.
Kazáron szintén megtartották ezen a napon a misét, közel 500 főre ebédet főztek, 350 gyermek kapott még uzsonnát is a MADISZ és az MNDSZ segítségével. A mizserfai bányatelepen, Schmidt Ádám tanító és felesége készítette elő az ünnepséget. Jánosaknán, a nyugdíjasokat és a bányászok gyermekeit vendégelték meg. Maurics Károly, a szakszervezet titkára tartott itt előadást, majd „mókás football-meccset készítenek a szellemi és a fizikai dolgozók között”. Mátranovákon, Seyler Lajosné, a helyi főmérnök felesége által írt színdarabot adták elő a bányatelepi Kaszinóban. A Horthy-telepen (ma Rákóczibánya), 200 főre főztek ebédet, majd Schiffer Dóra tanítónő erre az alkalomra írt színdarabját adták elő. A kisterenyei Chorin-telepen Orosz Dezső a MÁSZ Rt. igazgatója köszöntötte a bányászokat, majd Sümegi Emil tanító által betanított látványos, ritmikus talajtorna gyakorlatot mutattak be az iskola tanulói. Zagyvapálfalván délelőtt hangversenyt tartottak a bányatelepen, majd megvendégelték a bányász nyugdíjasokat és a hazatért hadifoglyokat. Baglyasalján a szabadtéri színpadon „jazz-zenekar” adott műsort, majd Bóna Kovács Károly festőművész által rendezett élőképet mutattak be. A kimagasló eredményeket elérő bányászokat bronz plakettel jutalmazták meg. Az ünnepi beszédet Pothornik József mellett, a MÁSZ Rt. főtitkára tartotta. A bányásznap költségeit a helyi kommunisták, rohammunkával teremtették elő. Az Albert-telepi ünnepségen az MNDSZ az óvodásokat és a nyugdíjasokat vendégelte meg. Hasonló ünnepség volt Ságújfalun, Etesen, az inászói Margit tárón és Rónabányán is. [42]
Szent Borbála és Szent Prokop nap megünneplésével nemcsak bányászmúltunk egy patinás emlékét újítjuk fel évről-évre, hanem közvetve az európai bányászat közös kulturális kincsének ősi, évszázados és szimbolikus értékű részét is ébren tartjuk. Ez az apáról fiúra szálló örökség maga a történelem, olyan örökségünk, amely a bányászati hagyományokra alapozott hivatástudat egyik megnyilvánulás is napjainkban.

© Dr. Szvircsek Ferenc

[1] CSIBA István: Magyarország hegyeiről. Nagyszombat, 1714. A bányászat, kohászat és földtan klasszikusai. VI. Szerkesztette: Zsámboki László. Miskolc-Rudabánya, 1991. 47-55.
[2] Nógrádi Történeti Múzeum. Adattár. 295-67. Mátraszele, FEHÉR Júlia gyűjtése: Kazinczi Urbán István, 80 éves ny. bányász. 1956. június 25-26. (A továbbiakban: NTM. Adattár).
[3] A Bányász. 1938. szeptember.
[4] NTM. Adattár: 1700-74.
[5] DÖMÖTÖR Tekla: A Salgótarján-környéki bányászközségek néprajza. In: Ethnographia. LXV. Évfolyam. 1954. 3-4. szám. 155, 157.
[6] FALLER Jenő: Hozzászólás a magyar bányász Szent Borbála tiszteletéhez. In: Bányászati és Kohászati Lapok. 1938. 77-83. (A továbbiakban: BKL). Szent Borbála kultuszának irodalmából néhány fontosabbat emelünk ki: JÁRMAI Ervin: Szent Borbála a bányászok védőszentje. Ajka, 1993.
HÁLA József-LANDGRAF Ildikó: Magyarországi bányászmondák. Rudabánya, 2001. Szent Borbála, a bányászok és kohászok védőszentje. Szerk: Dallos Ferencné. Bp. 2010.
[7] MOLNÁR László: Szent Borbála kultusza az európai bányászattörténeti műalkotások tükrében. In: BKL. 1990. 9-10. sz. 631-643.
BIRCHER Erzsébet: Szent Borbála tisztelete az európai bányászatban. In. BKL. 1990. 9-10. sz. 628-630.
EPERJESSY Ernő: Borbála napi hiedelmek, szokások és a nyelvcsere kérdése. In: Ethnographia. 1968. 560-563.
AKNASZLATINAI GYÖRGY Albert: Szent Borbála-Szent istván. In: BKL. 1937. 236-237.
DEBRECZENI János: Szentek élete. V. Eger, 1978. 496-500.
HEGYI Ferenc: A bányászok Szent Borbála tiszteletének kialakulása. In: BKL. 1938. 377-380.
Az egyház szentjei. Szerk: RADÓ Polikarp. O.S.B. Palladis. Bp.1943. 82.
ZSIBOVICS Ferenc: Szentek élete II. Eger, 1863. 237.
Szent Borbála a bányászok és kohászok védőszentje. Szerkesztette: Dallos Ferencné. Bp. 2010. 7-9.
[8] NTM. Adattár. 1832-75.
ENDREI Walter-ZOLNAY László.: Társasjáték és szórakozás a régi Európában. Bp. 1986. 7
[9] PAULER Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Bp. 1899. Hasonmás kiadás 1984. I. 120-121, 304, 314.
[10] Cambridge Enciklopédia. A magyar Hírlapmelléklete. 1992. 489.
[11] http://wapedia.mobi/hu/Sázavai-Szent-Prokop
[12] http://szlavintézet.elte.hu/szlavtsz/slav-civil/cseh-irodalom.htm. Heé Veronika: A Cseh irodalom története.
[13] Petr DAVID, Vladimír SOUKUP, Zdeněk THOMA: Prága kincsei. Banská Bystrica. 2006. 196.
[14] http://lexikon.katolikus.hu/P/Prokop.html.
[15] FIRON András: Csehországi utazások. Bp. 1983. 244.
[16] H.SACHS, E. BADSÜBNER, H.Neumann: Christliche Ikonográfie in Stichworten. Leipzig,1973.
[17] Petr DAVID, Vladimír SOUKUP, Zdeněk THOMA. 2006. i. m. 130
[18] PAULER Gyula: 1899. i. m. 239-240.
[19] NTM. Adattár. 295-67. FEHÉR Júlia gyűjtése: Mátraszele, Aknai Ferenc 73 éves ny. bányász. 1956. június. 25-26
[20] SZVIRCSEK Ferenc: Tárnák a falu alatt. A kazári barnakőszén-bányászat rövid története. Kazár, 1998. 10-11. Mint minden legendának, ennek is van történelmi alapja. Kazár határában a szállítási nehézségek miatt a nagyüzemi szénbányászat hosszú ideig nem alakulhatott ki. A „Nagy árnyék” nevű dűlőben létesült a kazári Anna táró, az Anna védnevű bányatelken. Csak 1867-ben nyitották meg a Pest-Salgótarján közötti vasutat, a szénszállítás fellendítése érdekében. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. fejlődése az idősebb, és ifjabb dr. Chorin Ferenc elnöksége idejéhez kötődik.
[21] NTM. Adattár. 978-70. SÁNDOR Rudolf: Bányász hiedelmek és szokások. 8-9. o
[22] NTM. Adattár. 583-68. HARANGOZÓ Erzsébet és TAKÁCS Pálma gyűjtése. Kazár. 1967.
[23] NTM. Adattár. 978-70. i. m. 8-9.
NTM. Adattár. 2098-78. MUCZER Mariann-SCHMIDT Márta-SZŰCS Valéria: Nógrád megyei bányászok babonás hiedelmei és szokásai. 8-9.
A magyarországi bányászmondák legfontosabb tematikus csoportjairól részletes áttekintést ad: HÁLA József-LANDGRAF Ildikó: Magyarországi bányászmondák. Rudabánya, 2001.
A témához kapcsolódó egyéb szórványos adatok megtalálhatók még a NTM. Adattár: 516-68, 594-68, 598-68, 1150-71, 1154-71, 1155-71, 1276-71, 1386-78, 1438-73, 1700-74, 1880-75. kézirataiban.
[24] Salgótarjáni Hírlap. 1908. július 12.
A Munka. 1923. június 30.
A Munka. 1923. július 7.
A Munka. 1923. július 14.
A Bányász. 1938. március. Közli Mohai István: Emlékek 45 év távlatából.
[25] Salgótarjáni Lapok. 1905. július 9.
Salgótarjáni Lapok. 1907. július 7.
[26] A Bánya. 1910. július 7.
[27] Salgótarján és Vidéke. 1913. július 12.
[28] BELITZKY János: Schmidt bányaigazgató levelei 1918-1920. In: Nógrád Megyei Múzeumi Füzetek 4. sz. Salgótarján, 1964. 88-89.
[29] Nógrád Megyei Levéltár. XI. 5. 19. d. Körözvény. 1922. június 22. ( A továbbiakban NML).
[30] A Munka. 1923. július 8.
A Bányász. 1923. július 14.
[31] NML. XI. 5. 25. d. 1925. július 9.
[32] AKNASZLATINAI GYÖRGY Albert: Szent Borbála-Szent István. In: BKL. 1937. 236-237
NTM Adattár. 1880-75
[33] A Munka. 1923. augusztus 25.
FALLER Jenő: Szent István szerepe a magyar bányászat és kohászat történetében. In: BKL. 1939. 36-41
[34] Salgótarjáni Lapok. 1909. augusztus 15.
[35] A Bányász. 1910. szeptember 4.
[36] SZVIRCSEK Ferenc: A szénbányászat története Nagybátonyban. Bátonyterenye, 1994. 56-57
[37] AKNASZLATINAI GYÖRGY Albert. 1937. i. m. 237
[38] FALLER Jenő. 1939. i. m. 36-37
[39] A Bányász. 1937. augusztus.
[40] A Bányász. 1938. szeptember.
[41] A Munka. 1944. augusztus 27.
[42] SZVIRCSEK Ferenc: Bányászkönyv. Salgótarján, 2000. 169.
NTM. Dokumentumtár. 75.290.2. Körrendelet.
Bányamunkás. 1947. július 4. XXIX. Évfolyam. 12. szám. 2(

(Dr. Szvircsek Ferenc )