zemlinszky rezső bányaigazgatóÚgy tűnik, hogy napjainkban a múltra való emlékezés végét éljük, mindannak a végét, ami megmutatta, hogy a múltból mit kellene megtartani a jövő számára. Ma már csak regisztráló emlékezet van, mely megbízza a levéltárakat, múzeumokat, hogy őrizzék meg a jeleket, melyeket magunk után hagyunk. Múltunk örökségét úgy kell szemlélnünk, hogy adósai vagyunk mindazoknak, akik ennek a múltnak részesei és szereplői voltak. Talán törlesztünk valamit adóságunkból, amikor a személyes emlékezet lenyomatait próbáljuk megragadni, és a személyes emlékezet történelemmé formálása révén tanulunk meg magunk is emlékezni.
Goethe szavaival: „A történelemből mindig az tanul, akinek a jelen fontos”.

Igaznak vélem ezek után, hogy „A sírkövek és oszlopok emlékeztetnek nemcsak a holtakra, hanem az élőkre is. A halhatatlanságot nem azokért hirdetjük, emlékoszlopokat nem azokért emelünk, akik előttünk elmentek, hanem azokért, akik utánuk jőni fognak, hogy lelkesüljenek és munkáljanak”. A leírtak Laukó Gusztáv levéltárostól (1818-1902. Kossuth Lajos bizalmi futára) származnak.
Azért idéztem fel gondolatát, mert az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 2011. évi évfordulóján, Zemlinszky Rezsőről, a nemzetőr tüzér hadnagyról, később a 4. utászzászlóalj őrmesteréről-hadnagyáról, majd a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1868-1884 közötti első igazgatójáról senki sem emlékezett meg. A salgótarjáni régi temetőben 1885-ben emelt sírkövét, vagy a Bányamúzeum épületének falán, 1999. december 16-án felavatott reliefjét sem koszorúzták meg. Ezért is érzem kötelezőnek, hogy röviden felelevenítsem a szénmedencében kifejtett tevékenységét nemcsak a bányászat, hanem a település kiépítésében is meghatározó értékű életútját, emlékeztetve az utódok kötelességére.

ZEMLINSZKY (RUDOLF) REZSŐ
(1824-1885)

Zemlinszky Rezső a Nyitra vármegyei Újhelyen, a későbbi Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom) született 1824. augusztus 22-én. Apja, Zemlinszky József postamester, anyja Cservenka Johanna, a német hangzású Rudolfként anyakönyveztette a fiát, aki majd csak 1866-tól használta nevének a magyar megfelelőjét, a Rezsőt.

Elemi tanulmányait szülőhelyén, középiskoláit Győrött, Komáromban végezte, majd Pozsonyban fejezte be 1843-ban, ahol az „álladalmi akadémián” mechanikát, építészetet és vízszabályozást tanult eredményesen. 1843-ban iratkozott be a selmecbányai bányászati akadémiára, ahol egységes bányász-kohászképzés folyt. 1847-ben fejezte be tanulmányait kiváló eredménnyel. Ezt követően a bécsi tüzérségi iskolán tanult, majd 1848-ban a körmöci ezüstkohónál lett pénzverdei gyakornok. A szabadságharc idején, 1848. október 20-tól november 4-ig, a körmöcbányai ágyúkkal Beniczky Lajos nemzetőr-őrnagy trencséni táborában szolgált, mint „nemzetőrségi önkéntes tüzér”. Majd visszatérve Körmöcbányára, a gyalog nemzetőrség kiképzésébe kapcsolódott be. Decemberben ismét a hadszíntéren harcolt ütegvezetőként Zsolnánál és Árvában. 1849. január elején a nemzetőrök is kénytelenek voltak visszavonulni Körmöcbányára. A császári csapatok január 21-én győztek a selmeci szorosban, majd megszállták Körmöcbányát is. 1849. február 26-án Zemlinszky Rudolfot több bányahivatalnokkal együtt letartóztatták és Pozsonyban bebörtönözték. Májusban azonban már ki is szabadult, s a Szemere-kormány felhívása nyomán, június 22-én „lángoló hazafiúi buzgóságtól áthatva, magát a pályára alkalmasnak érezvén, a mostani pályáját, mint pénzverdei díjas gyakornok, emezzel az utászival szeretné felcserélni”. Indoka egyszerű volt, mint írta: „így a nemzet szent ügyét elszánt tettekkel előmozdítván édes hazájának leghasznosabb szolgálatot teend”. Ismét felajánlotta „vérét és életét a haza önállóságáért”, ahogy azt a pozsonyi fogságából való szerencsés megszabadulásakor megfogadta.

A hadügyminisztériumhoz intézett beadványát, melyben utász hadnagyi kinevezését kérelmezte, maga Kossuth Lajos kormányzó támogatta „a tekintetbe vételt megérdemelni látszik” megjegyzéssel június 24.-én. Július 23-tól zászlóaljbeli őrmesternek, majd hadnagynak nevezték ki alakulatánál, Baján. A világosi fegyverletétel után, sorstársaihoz hasonlóan Zemlinszkynek is bujdosnia kellett, mert neve az elítéltek között szerepelt. Kezdetben Pesten tűnt fel, itt egy özvegyasszony fiaként bújtatta nyomorúságos körülmények között. Bécs azonban biztonságosabbnak tűnt számára, ezért 1850-ben ide menekült, mert korábbi tanulmánya révén helyismerettel és német nyelvtudással rendelkezett. Hamarosan sikerült elhelyezkednie mérnökként a Semmeringi-alagút építésénél, majd még ugyanabban az évben a csehországi Klostergrábban, az ezüstkohóknál kapott kohómesteri állást. Ezt követően a niklosbergi ezüstbányák üzemvezetője lett. 1853-tól a Laibach (Ljubljana) melletti Knaponisen ólomérc-bánya bányagondnokaként dolgozott. Sikeres feltárásokat végzett, s eredményeire felfigyelve 1858-tól már az észak-csehországi Schatzlár melletti szénbányák igazgatói feladatát látta el. Átszervezte a bányaüzemet, megnövelte a termelését, és új technikán alapuló eljárással kokszosította az aprószenet. Mindezek újabb elismerést hoztak számára. Az örökösen kutató szakember a szénbánya közelében vasérc-telért fedezett fel, s ezzel a vasércbányászat alapját vetette meg. Kereskedelmi szakemberként is gyakorlatot szerzett, melyet később a salgótarjáni szénbányák irányításában kamatoztatott. Munkája mellett sokat utazott: felkereste Svájcot, Franciaországot és Angliát, ahol tapasztalatokat gyűjthetett szakmai fejlődéséhez.

Magyarországra 1861-ben tért vissza, és Pesten magánmérnökként és bányászati tanácsadóként dolgozott, majd bekapcsolódott a hazai barnaszénbányák szervezési munkálataiba. A Szent István Kőszénbánya Társulatnál 1861. október 24-én az „alapító bizottmány” tagjai között találjuk nevét. 1865. augusztus 9-én, a csődeljárás alatt álló „Pest-Losonc-Besztercebányai vasút és Szt. István Kőszénbánya Társulat” vezetése a salgótarjáni üzemvezetőség élén vezetőcserét hajtott végre. A kinevezett új bányafelügyelő, Pancaldi Márkus azonban nem váltotta be a reményeket, ezért Brellich János bányavállalkozó, a társulat egyik igazgatója 1866. október 6-án, Zemlinszky Rezsőt bízta meg bányafelügyelői (főinspektori) feladattal. Zemlinszky idejét ettől kezdve, a csőd miatt majd két évig szünetelő bányászat termelésének a megindítása kötötte le.

1868. augusztus 6-án alakult meg a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. s első igazgatójának Zemlinszky Rezsőt nevezték ki. Ezt a beosztást 16 éven keresztül töretlen kitartással, szorgalommal, nagy hittel és kiváló eredménnyel töltötte be. A szénbányák termelése, az 1867. évi 360 000 q-ról 1884-re (nyugdíjba vonulásáig) 4 800 000 q-ra emelkedett. Az általa kialakított két kerületben: 1. Salgótarjáni kerületben: Emma (Ó) akna, Zweierka, Újakna (1869), József akna (1882), Forgách akna (1883), Rezső táró (Rudolfi, 1867), Királytáró (1879) és a 2. Inászói kerületben: II. sz. Mária táró (1867), László táró (1880), Zichy akna (1880) működött. Ezek a bányák szakszerű telepítésük és felszereltségük révén, a hazai bányavállalatoknak mintaképül szolgálhattak. Jelentős munkásállományt irányított: az 1867-ben 217 fős létszámot 1884-re, 1959 főre növelte. Az 1872-1880 közötti dekonjunktúra idején, a leépítések ellenére 500-600 főnyi törzsgárda megtartására törekedett, s amikor a piaci igények lehetővé tették az új munkaerő bevonását, a régi, tapasztalt és a korábban elbocsátott bányászokat igyekezett visszavenni. Ez beleillett abba az elképzelésébe, hogy saját lakással rendelkező, a megélhetési körülményeikkel elégedett bányamunkás törzsgárdát alakítson ki. Szakmai elismertségét, tekintélyét az is bizonyítja, hogy Zemlinszky Rezső, mint salgótarjáni bányaigazgató, tagja volt a társaság budapesti igazgatóságának is.

zemlinszky rezső bányaigazgatóMint Salgótarján közéleti szereplője, az igazgatóság falain túlnövő problémák egész sorával találkozott a községben. Mindent, ami a településnek és főleg lakóinak anyagi, szellemi érdekének előnyére szolgált, azt teljes odaadással igyekezett előmozdítani. Igazgatósága idején alakult ki a salgótarjáni bányaigazgatóság központjának az új arca is. Ugyancsak tevőlegesen vett részt a község képviselő testületének a munkájában, a község építészeti képének az alakításában. Mint községi képviselő, 1867-től több bizottságban (számvizsgáló, építészeti, tanügyi) tevékenykedett. 1876-tól megyebizottsági tag is volt. Lakóházak, kolóniák, élelemtárak, iskolák, kórházak épültek vezetése idején a különböző bányatelepeken, illetve magában a községben. Érdemeket szerzett a községháza és a takarékpénztár építésekor, felújításakor. Elnöke lett a Salgótarjáni Takarékpénztárnak, 1879-ben a Salgótarjáni Casino Egyletnek. 1880-tól a Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület létrehozásán fáradozott, szervezte a Vöröskereszt Egyletet. A Szabadelvű Párt tagjaként 1884-ben még elnökölt képviselőválasztáskor a Füleki-kerületben.

Érdemeit egyetlen kitüntetéssel ismerték el, amikor 1884 márciusában királyi tanácsossá nevezték ki. Magánemberként visszavonultan élt a régi igazgatósági épületben lévő lakásában. Meg tudta őrizni és meg is őrizte azt, ami egy ember becsületét és értékét emeli. Őt nem emelték, hanem saját erejével emelkedett a hivatali-szakmai ranglétrán. Világos, tiszta gondolatok, gyors felfogás, éles ítélet, magas műveltség, széles ismeret, lovagias jellem és hazafiság jellemezte egyéniségét, melyhez kitűnő vezetői talentum is járult. A lassan elhatalmasodó betegsége következtében, 1884 októberében vonult nyugalomba és Budapestre költözött. Halála 1885. március 15-én következett be. Tetemét 50 bányász és a társulati zenekar különvonattal hozta vissza Salgótarjánba, ahol óriási részvét mellett helyezték örök nyugalomba. Nekrológjának írója, a megbecsülés és szeretet hangján a következőket írta: „Szinte újra érzem egy délczeg galambősz fürtű, vasmarkú ember kézszorítását, azt a két öreg könnycseppet a kezem fején, s szívemben néma fájdalom sajgása nyilal. Ki végigküzdötte a forradalom harcait, majd leoldva az ezredesi kardbojtot aczélerejét, a magyar bányaipar rendezésére, Tarján felvirágoztatására szánta, beteg munkások segítő egyesületét s temetkező egyletét alakítja, hasznos s nemes munkásság közepett élt mindvégig, lehúnyta szeme pilláját örökre. Zemlinszky Rezső volt a neve, az ég áldása legyen húnyó porán, amott a tarjáni sírboltban”.

A salgótarjáni régi temetőjében emelt sírkövére – mely Gerber Frigyes (1856-1897) bányaigazgatóval, annak feleségével Herlep Máriával (1865-1948) és Zemlinszky Mária Amáliával (1821-1903), nővérével közös – a következő sorokat vésették tisztelői: „Elhúnyta folytán a Haza egy kiváló polgárt, a bányászat egy kiváló szakembert, a társadalom egy feláldozó emberbarátot vesztett el”.

zemlinszky rezső bányaigazgató1998. március 13-án, hosszú évtizedek csendje után, először a salgótarjáni Múzeumbaráti Kör tagjai koszorúzták meg síremlékét. Még egy-két évig az OMBKE Salgótarjáni Osztálya koszorúzott, mára azonban már ez is elmaradt. Úgy gondolom, hogy önbecsülésünk egyik fokmérője lehet a múltunk emlékeinek az ápolása. Közügy lévén, a városunk vezetőjének, a polgármester támogatásának erkölcsi súlyával, az OMBKE helyi szervezetének és a Mérnökkamara bányamérnökeinek kellene kézbe vennie az 1848-1849-es szabadságharc és a bányászmúltunk emléke ápolásának az ügyét.

IRODALOM

Dzsida József: A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nógrádi szénbányászatának története. 1868-1942. Salgótarján, 1944. 140-141.
Nógrádi lapok és Honti Híradó. 1885. március 22, március 29.
Bányászati és Kohászati Lapok. 1885. 7. szám. 60.
Szinnyei József: Magyar írók élete és kora. 1914. XIV. k. 1781.
Vasárnapi Újság. 1885. 12. szám. 198.
Közlöny. 1849. 165. szám. 607.
Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49 évi szabadságharcban. III. k. Bp. 1999. 511.
Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv. Salgótarján, 2000. 629-634.
Megköszönöm dr. Jan Žilák szíves közlését. (Nová Mesto nad Váhom születési anyakönyve 1807-1832. kötet. 172.).

Dr. Szvircsek Ferenc
ny. c. múzeumigazgató