33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat

A 33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat szakmai megnyitó beszédének  szövege

A Salgótarjáni Tavaszi Tárlatot harmincharmadik alkalommal rendezték meg idén, ami külön öröm, hiszen nem mondható el, hogy az ehhez hasonló, nagy múltú kiállítások mindegyike zökkenőmentesen élte volna túl az utóbbi évtizedeket. Ráadásul olyan patinás kiállítóhelyek zártak be, vagy kerültek más funkciót ellátó intézmények birtokába – hogy csak budapestieket soroljak –, mint amilyen az Ernst Múzeum, a Budapest Galéria, a Dorottya Galéria, vagy éppen a Duna Galéria.

De nem azért jöttünk itt ma össze, hogy panaszkodjunk, hanem azért hogy ünnepeljük azt az alkalmat, hogy az ország legkülönfélébb régióiból, sőt még a határon túlról is érkeztek különböző műfajú művek a kiállításra (talán csak a szobrászati anyagot keveslem kissé), s hogy pályakezdő, fiatal alkotóktól kezdve nagymesterekig sokan tartották fontosnak, hogy szerepeljenek ezen a kiállításon. Széles spektruma látható tehát itt a kortárs magyar képzőművészetnek, s jól érzékelhető az, amit én a legnagyobb értékének tekintek; a sokrétűségnek, sokszínűségnek.

Nemrég hallottam egy nálam fiatalabb képzőművész előadását arról, hogy a képzőművészeti globalizáció magasztos eszméjéhez igazodva, elsősorban is a nemzetközi trendet ismerve, a „szcénában” (megvallom: soha nem fogok megbarátkozni ezzel a kifejezéssel) kellene otthonosan mozognunk, aminek a kezdeti lépése az, hogy egy jól menedzselt galéria révén részt veszünk a nagy képzőművészeti vásárokon. (Nem mintha fontos lenne, de jellemzőnek tartom, hogy ezeket nem kiállításoknak, hanem vásároknak nevezik). Ott aztán a vásárlási listák alapján hajszálpontosan meghatározható, hogy ki mennyit ér, mint képzőművész, amely árfolyamnak meghatározónak kell lennie „hazai pályán” is.

Megvallom, hogy én, amikor annyi idős voltam, mint az előadó, egészen másként gondolkodtam a képzőművészetről. De őszintén megvallva: mindmáig olyan elavult eszmék járnak az eszemben, mint hogy egy képzőművész az állandó manuális munka, a szakmai önképzés és a szellemi koncentráltság révén válhat csak lassanként megkerülhetetlen szereplőjévé annak a kultúrának, amelyben él, s hogy ehhez képest művei eladhatósága másodlagos szempont lehet csak. Valaha elképzelhetetlen lett volna a számomra, hogy lesz idő, amikor a művészetet a nemzetközi pénzpiac ízlése határozza meg.  

És Csontváry? Mert, hogy őt – illetve az ő műveit – egykor megpróbálták „bevezetni” az európainak nevezett piacra, de ott csak a vállukat rángatták a képek láttán.

De ne menjünk ilyen messzire!

Amikor Földi Péter műveit látom, akkor úgy érzem, hogy ez a csodálatos festészet csak éppen itt – Nógrádban –, és éppen ilyen módon bontakozhatott csak ki. Nem hinném, hogy őt bármikor is megérintették volna holmi nemzetközi trendek elvárásai (ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne ezekben is tájékozott). Mert úgy vélem, hogy egy művész számára nagyon is meghatározó a genius loci; a hely szelleme (lásd még Hamvas Béla Öt géniusz című írását!). Kicsit patetikusabban: az a haza, és az a kultúra, amelyikben él.

Mint fentebb említettem; én a kortárs magyar képzőművészet legnagyobb értékének azt tekintem, hogy egymás mellett élnek a legkülönfélébb irányzatok, mint ahogy a magyarság a történelme során mindig is nyitott volt azon kultúrák befogadására, amelyekkel kapcsolatba került.

Ezen a kiállításon éppúgy megtaláljuk a geometrikus absztrakt műveket (Jarmeczky István), mint az informelt (Kopasz Tamás), a gesztusfestészetet (Fritz Rautner), vagy éppen a hiperrealizmust.

Ez utóbbi műfaj egyik legérdekesebb képviselőjének most, itt, Kovács Péter Garpot látom, akinek rendkívüli érzékenységgel (sőt: érzékiséggel) megfestett portréjáról első pillantásra úgy véltem, hogy fotó – print. (Elnézést kérek!)

De ott vannak Egyed László utolérhetetlenül finom rajzai, s meglepetésként hatott rám a számomra ismeretlen Fenyvesi Edit Takarásban című, nagy műgonddal létrehozott, nagyméretű ceruzarajza is. 

Kádár Katalin Felhőleltár című attraktív miniatűrjei éppúgy a szakmai alázat monumentumai, mint Olajos György ornamentikának álcázott történései.

Megvallom; meglepett Stefanovits Péter groteszk figura – sora is, mert bár több kiállítását nyitottam meg, de most ismét új oldaláról ismerhettem meg, ami egyébként nagyon is jellemző a mester sok – műfajban alkotó, és mindig új és új arcát megmutató habitusára.

Szellemesnek tartom Fürjesi Csaba Tisztaszobáját is, ahol a vadászt és kutyáját az a festékhenger – motívum utasítja háttérbe, ami olyannyira jellemző volt az ötvenes évek szobáinak falfestés – dizájnjára.

Kováts Albert is több minőséget épít össze érzékeny kollázsaiban, mint ahogy Butak András is ezt teszi az első világháborúra emlékező könyvművészeti alkotásaiban.

De meg kell említenem még Sejben Lajos Örökség II. és Privát könyvtár című, kőbe és fémbe rejtett miniatűr „műgyüjteményeit” is, amelyek Szabó György Éjkirálynő és Kompasz című műveivel együtt a kisplasztika színvonalas jelenlétét biztosítják.  

Szemadám György

A Salgótarjáni Tavaszi Tárlatot 1979 óta rendezi a salgótarjáni múzeum, 2012. december 31-ig Nógrádi Történeti Múzeum néven. 2013. januárjától intézményünk a Dornyay Béla Múzeum nevet viseli, de kiállítási tevékenységünkben tudatosan törekszünk arra, hogy kiemelkedő rendezvényeinket megőrizzük. E kiállítás már nemcsak intézményünk életében tekinthető hagyományosnak, hiszen gyökerei, megyei, illetve regionális kiállítások formájában fontos eseményeivé váltak az 1960-as, 70-es évek helyi képzőművészeti életének.

A Tárlat – hazai jelentősége mellett – fontos eseményévé vált Salgótarján tavaszi programsorozatának, a Tarjáni Tavasznak. A kiállítást az 1990-es évektől két évente rendezzük.

A 33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat 2015. május 30-án, délelőtt 11 órakor nyílt meg a Dornyay Béla Múzeumban és 2015. augusztus 29-ig várja látogatóit. A rendezvény szakmai megnyitóját Szemadám György festőművész, író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja tartotta.

Hagyománnyá vált már, hogy a rendezvény megnyitó ünnepségén – szakmai zsűri döntése alapján – számos szakmai, illetve önkormányzati díjat adunk át. Ez évben Salgótarján Megyei Jogú Város nagydíja mellett az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Művészeti Akadémia, valamint a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése díja került átadásra. A nagydíj nyertese lehetőséget kap arra, hogy a következő Tavaszi Tárlat alkalmával egy kamara kiállítással mutatkozzon be. így idén a 32. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat nagydíjasának, Kalocsai Enikőnek a kamara kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők.

Az Salgótarjáni Tavaszi Tárlat jelentőségét rendezőkként abban látjuk, hogy az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott és mutatkozik az alkotók körében a rendezvény iránt, a beadási helyszínekre érkezett művészek és az általuk beadott anyag többszöröse volt a vártnak.  A kiállításra a határon túlról is jelentkeznek művészek alkotásaikkal, elsődlegesen a szomszédos Szlovákiából, de idén Németországból is érkeztek művek.

A kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia, illetve Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatásával jött létre.

A 2015. évi, 33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat díjazottjai:

  • Salgótarján Megyei Jogú Város nagydíja: Kopasz Tamás festőművész
  • Emberi Erőforrások Minisztériuma díja: Egyed László, festőművész, grafikus
  • Magyar Művészeti Akadémia díja: Olajos György grafikusművész
  • Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése díja: Kovács Péter Garp festőművész

K. Peák Ildikó

33-salgotarjani-tavaszi-tarlat-33-salgotarjani-tavaszi-tarlat-01Madách és Dornyay (PDF)

kattintson a bezáráshoz
Megszakítás