1946. január 1-én, a szénbányák állami kezelésbevételével a kormányrendelet meghatározta azoknak a vagyontárgyaknak az összességét is, melyeket állami kezelés alá vonnak. A bányatulajdonon belül a segédüzemeket, és a különböző műhelyeket is állami kezelésbe vették hasonlóan, az üzem céljait szolgáló élelem és ruhanemű készletek, igazgatási berendezések és ingatlanok mellett. Az állami kezelésbevétel kiterjedt a villamos erőművekre is. A szénmedencében működő 28 bányából, ekkor 25 bánya a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt, két bánya a Nagybátony-Ujlaki Egyesült Iparművek Rt, és egy bánya pedig a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. tulajdonában volt. Ezeken kívül: Becskén, Kiskéren, Mátraszelén és Homokterenyén is volt még egy-egy kisebb magánbánya.

A szénbányászok munkabérét az 52890/1945. Ip. M. rendelettel szabályozták s az új átlagbér az 1944. évi 10 havi alapkereset kétszerese lett. A „széncsaták” kezdetén, 1946. március 3-tól, felemelték a bányászok élelmiszer fejadagját és élelmiszer pótfejadagokat, szénjuttatásokat vezettek be. Az 1946. évi áremelések miatt, jelentősen megemelkedtek a bányászoknak adott természetbeni juttatások is. A vállalatok a kitermelt szén 3-5 %-át, fordíthatták élelmiszer cserére a 104900/1945. KM rendelet értelmében. Hetente két-három alkalommal járták a bányászcsoportok a falvakat, s élelmiszerre cserélték az engedélyezett szénmennyiséget. A Gazdasági Főtanács 1945. december 13. ülésén hozott 16/1945. GF számú határozata szerint, az élelem elosztásánál előnyben kellett részesíteni a föld felszíne alatt dolgozókat s időnként húst is kellett kapniuk. A munkából igazolatlanul távolmaradókat levonásokkal büntették, s négyszeri távolmaradás az élelmiszer ellátás teljes elvonását jelentette.[3] 

1946. január 18-án keltezett, 3900/1946. Ip. M. számú rendelettel szabályozták a szabad állami kutatás, feltárás, művelés jogait a különféle bányatelkeken. Az állami kezelésbe vétel időszakában azonban a bányák helyzetében nem történt lényeges változás. Az infláció fokozódásával a gondok csak növekedtek, és a bányák élére állított államosítási miniszteri biztosok sem tudtak érdemleges befolyást gyakorolni a gazdasági adottságokra. 1946 elejére a szénhiány szinte megbénította az ipari termelést, pedig a bányászok december 6.-át, az állami kezelésbe vételt, „pirosbetűs örömünnep”-nek látták. Képviselőik politikailag túlfűtött lelkesedéssel beszéltek az államosításról: Zgyerka János a Bányászszakszervezet főtitkára, országgyűlési képviselő szerint a bányászok számára az államosítás végrehajtása ugyanazt jelentette, mint a földreform megvalósulása a nincstelen parasztok számára. Véleménye szerint a tulajdonosok rablógazdálkodása miatt nem a legjobb állapotban kerülnek a bányák az állam kezébe, de a bányászok minden erővel kiküszöbölik majd „elnyomóik garázdálkodásainak” nyomait. Azt is remélte, hogy még a kivándorolt bányászok is visszajönnek majd, mert most értelme lesz a verejtékes munkának „saját magukért, az ország mielőbbi talpraállításáért dolgozhatnak”. Dömötör Ferenc salgótarjáni országgyűlési képviselő szerint, az állam majd gondoskodni fog a bányászok ellátásáról, a „gépesítésről, légkalapácsokról, mindarról, ami könnyebbé és kiadósabbá teszi a munkát”. Hermann Ferenc, szintén salgótarjáni képviselő arról beszélt, hogy „évtizedes óhajaink megvalósulását, betegeink gondozását, gyermekeink biztosítását, a tisztességes családfenntartás lehetőségének beteljesedését látjuk az államosításban”. Oczel János salgótarjáni küldött pedig azt hangoztatta, hogy „amíg az igazgatók a pénzt szedték fel Pesten, addig mi rohambrigádokat szerveztünk”.[4] 

Az államosított szénbányáknál mindenekelőtt az újjáépítés nehézségeivel kellett megküzdeniük. A szénbányák újraindítását a fenntartási munkák elhanyagolása, az áramellátás akadozása majd megszűnése, az élelmiszerhiány valamint a munkaeszközök pótlása okozott nehézséget. Gondot okozott az is, hogy amikor a kommunisták által befolyásolt üzemi bizottságok átvették a vállalat irányítását, egyben lecserélték a régi műszaki szakembereket. A Gazdasági Főtanács bevezette a szénkészletek központi elosztását, miközben az általános élelmiszer, ruha és lábbeli hiány a bányászok elégedetlenségét váltotta ki szerte az országban. 1946. január végén, a pécsi szénmedence munkásai beszüntették a munkát, a sztrájk letörésére az MKP a sztálini munkaversenyek ötletét vette elő, s Tatabánya bányászai február 8-án, már versenyre is hívták az ország bányászait. Legutóbb Germuska Pál mutatott rá, hogy a „széncsata” kezdeményezése előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. Miután a kifosztott országnak egyre több szénre volt szüksége, ezért 1946 februárjától megindult az országos „széncsata”, mely márciusra már fellendítette az országos széntermelést, ám a május 1-re, a kitűzött célt, a napi 2 500 vagonos mennyiséget azonban nem érték el. A legfőbb gond az volt, hogy a bányászok ellátása körül ismét jogos panaszok merültek fel, többek között Salgótarján környékén is. A bányászok januárban egyáltalán nem kaptak lisztet, ezért Nógrádi Sándor államtitkár is úgy vélte, hogy amennyiben a dolgok így folytatódnak tovább, nemcsak a termelés csökkenésével kell számolni, hanem a sztrájkhangulattal is.[5] Ezért Bán Antal iparügyi miniszter 1946. január 8-án, a kisterenyei bányamunkások élelmezésének biztosítása érdekében, 8-10 vagon szénnek az élelmiszer cikkekre való becserélését szorgalmazta Nógrádi Sándornál. A bányászok a kért szénmennyiséget a következő vasárnap illetve pótműszakban ki is termelték.[6] 

A budapesti nagyüzemek dolgozói még február 10-én, felhívással fordultak a bányászokhoz a napi 2 500 vagon széntermelés biztosítása érdekében: „Bányásztestvéreink! Elvtársaink! /…/ Hősies, áldozatkész munkátokkal példát mutattatok a demokratikus magyar haza igazi szeretetére, és fáradságot nem kímélve dolgoztatok szakadatlanul felszabadított népünk üdvére és javára. /…/ Mégis: arra kell kérnünk benneteket, hogy az elkövetkezendő hetekben és hónapokban sokszorozzátok meg teljesítményeiteket, minden eszközzel, teljes energiával emeljétek tovább a termelést. A széntermelés további nagyarányú emelésétől függ a demokratikus köztársaság gyors gazdasági talpraállítása. De ettől függ a mi sorsunk és a ti sorsotok is”.[7] A fővárosi üzemek felhívásait a szénmedencék pártbizottságai megtárgyalták, majd a gyorsan megszervezett gyűléseken a bányászok önkéntes alapon kötelezték magukat, hogy a 2 500 vagon napi széntermelésből, a rájuk eső részt május 1-ig, teljesíteni fogják. A politikai pártok „széncsatára” szólították fel a bányászokat, az MKP titkársága pedig részletes menetrendet dolgozott ki a széntermelés folyamatosságának a biztosítására. A Szabad Nép február 14-től, folyamatosan adott hírt a szénmedencék részeredményeiről. A politikai szervezőmunka túlhajtásai miatt, márciusban azonban már utasítani kellett Nógrádi Sándor államtitkárt arra, hogy akadályozza meg a termelés teljesítése érdekében kiküldött termelési biztosokat abban, hogy munkaidőben politikai propagandával foglalkozzanak. Az ügyet ugyanis az indította el, hogy a Kisterenyei bányaüzemhez kinevezett termelési biztos, Bandur Gyula (aki polgári foglakozását tekintve kőműves volt), a termelés előmozdítása helyett, politikai propagandával foglakozott. Nem helyeselték intézkedései között azt sem, hogy a vájárok közül négy főt, politikai tanfolyamra küldött Salgótarjánba, teljes fizetéssel. Ezek a megoldások szintén nem szolgálták a termelés fokozását.[8] 

A nógrádi szénmedencében is hihetetlen nélkülözések között kezdtek dolgozni a bányászok. A forint bevezetéséig, az inflációs időkben a pénzben kifizetett béreknek egyre kevesebb volt a jelentősége. A pengő értéke viharos gyorsasággal romlott. A vájárkeresetek pl. így alakultak 1946 januárja és május 17-e közötti időszakban:

 

 

1946. február 26-án, az Iparügyi Minisztérium által meghatározott időtartamra, 1946. március 1-től, a termelés fokozása érdekében „többtermelési jutalmat” vezettek be a salgótarjáni bányakerület bányáinál. Ennek a jutalomnak a kiindulási alapja a hónap elején megállapított teljesítmény, amely az 1943. évben elért teljesítmények átlag 80 %-a volt. A szakmányadáskor, a hónap elején megadott maximális alapteljesítmény túllépése esetén a bányász, amennyiben a túlteljesítés 10 % volt, akkor 10 kg szenet kapott műszakonként, ami havi 25 teljesített műszak esetén 2,5 q-t tett ki. Ez a mennyiség az 50 %-os túlteljesítés esetén már 50 kg-ot, havonta 12,5 q szenet jelentett a bányásznak. A szenelő csapatok fenntartó műszakjaikra, valamint a fenntartó csapatok és belső uraságiak a bánya által elért átlagos túljuttatás 60 %-át, az összes, a bányával összefüggő munkabeosztásban, a külszínen foglalkoztatott dolgozók, az átlagos túljuttatás 40 %-át, kapták. Az így kapott jutalomszenet az üzemeknél egyéni nyilvántartásban gyűjtötték össze, s központi elosztásban használták fel a munkásság élelmezésének és ellátásának feljavítására. Havi két nap szabadságot is engedélyeztek a bányászoknak, s aki ezen felül egy műszakot mulasztott igazolatlanul, a túljuttatásnak a 25 %-át, három műszak mulasztása esetében a 100 %-át vesztette el. A „túljuttatási rendszer” bevezetésével, korábban az üzemeknél bevezetett teljesítményjutalék megszűnt. A rendelkezésre álló szénmennyiség elosztására és az ügyvitelre külön szervezet felállítását tervezték.

Mivel az intézkedések ellenére a széntermelési teljesítmények nem növekedtek az elvárásoknak megfelelően, a napi kitermelt szénmennyiség visszaesett, sőt szabotázsakciókra is fény derült, rohambrigádok szervezését kezdték meg. A helyi Munkás Szó, 1946 áprilisában a „széncsata” dicsőítése mellett már a felmerült problémákkal is kényszerült foglalkozni, ami azt jelentette, hogy az MKP elvesztette a széncsatát. Mint írták, a budapesti felhívásra a salgótarjáni szénmedence bányászai nem reagáltak. A bányamunkásság „nem értette meg a budapesti munkások felhívását” s biztatását. Salgótarján ugyanis a 10. helyet foglalta el a széncsatában, s okának, a bányászok között található felelőtlen egyéneket nevezte meg, akik nem értették meg ennek a fontosságát. Naponta 1 200 munkás hiányzott a bányáknál, ami 25-30 vagonos termeléskiesést eredményezett. Az előirányzott 350 vagonos termelést, áprilisban csak 300 vagonnal teljesítették. A lelkesedést fokozandó célból közölték, hogy „Budapesten már az a hír terjeng, hogy a magyar demokrácia a széncsatát elvesztette”. Nem szabad, hogy a széncsata folytatásában a salgótarjániak alulmaradjanak. Talán ennek is betudható volt, hogy a kitűzött határidő előtt, április 28-án, Tatabánya és Salgótarján eredményei már dicsérendők voltak. Kötelessége lett a nógrádi bányászoknak, hogy május 1-re, 400 vagont teljesítsenek.

A termelési eredmények üzemenként a következőképpen alakultak:[9]

 

 

A folyamatos politikai lelkesítés, és a bányászok sokszor emberfeletti munkája nem volt hiába való. A termelés lassan emelkedni kezdett, a fegyelem lazulását is megállították, ám a fáradság, a fásultság miatt gyakran 2-3 napra is leállt egyes bányákban a munka, mely 50-100 vagonos termeléskiesést okozott. A gépi és az emberi erőfeszítéseknek a munka- és az üzemszervezési hiányosságok is határt szabtak. Ennek ellenére a nógrádi szénmedencében, a napi 352 vagonos széntermelést május 1-re, 557 vagonra emelték fel, ami az akció eredményességét jelentette. Salgótarján – azaz a nógrádi szénmedence –, tehát ezzel az eredményével megnyerte a „széncsatát”. A szénbányák között kiemelkedő teljesítményt: József lejtős akna, Jenő lejtős aknák, Forgách lejtős akna és a Déli bánya ért el.[10]

[1] Erdmann Gyula-Pető Iván: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből. 1945-1949. Bp. 1975. VIII. (A továbbiakban: DMSZT.)

Munkás Szó. 1945. december. 15, 22.

[2] Jakab Sándor: Nógrád megye története. 1944-1962. Főszerkesztő: Balogh Sándor. IV. kötet. Salgótarján 1974. 16

[3] NML. XXXI. 8. 23. d. (dr. Gráf Károly i. m. 76)

DMSZT. 1975. i. m. 99

Jakab Sándor. 1974. i. m. 52-55

[4] DMSZT. 1975. i. m. VIII.

Bányász Almanach. Bp. 1946. 44-45

[5] DMSZT. 1975. i. m. 105-106

Germuska Pál: Harcra le! (Széncsata, 1946). HVG. 2006. február 18. 89-90

[6] DMSZT. 1975. i. m. 106-107

[7] DMSZT. 1975. i. m. 129-131

Nógrádi Történeti Múzeum. Dokumentumtár. 82. 20. 8. (Fel a széncsatára!)

[8] DMSZT. 1975. i. m. 147-148

[9] Munkás Szó. 1946. április 2o.

Nógrádi Történeti Múzeum. Dokumentumtár. 75. 290. 1.

[10] Munkás Szó. 1946. május 4.

Munkás Szó. 1946. június 15.

Jakab Sándor. 1974. i. m. 52-53

Magyarország a XX. században. 1996. i. m. 185-186

Germuska Pál. 2006. i. m. 89-90