A MINDENSÉG ERNYŐJÉRE KIVETÍTVE

60 éves az Iskola a határon

Kortárs folyóirat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Irodalomtudományi és Tanítóképző Tanszékei, valamint a Veres Pálné Gimnázium felhívást tett közzé projektmunka készítésére a középiskolák 9–12. osztályos diákjai számára Ottlik Géza remekműve, az Iskola a határon 1959-es megjelenésének 60. évfordulója alkalmából.

A feladat egy legfeljebb 3 perc hosszúságú némafilm készítése volt három, a szervezők által választott regényrészlet valamelyikének inspirációjára! A némafilm nem lehetett adaptáció jellegű; a cél nem az Ottlik-regény részletének megfilmesítése volt, hanem a részlet hatására a film készítőiből előhívott asszociációk, képek, emlékek, ötletek filmre vitele.

A film lehetett narratív (történetmesélő) vagy anarratív (amelynek snittjei nem állnak össze történetté). A filmben nem hangozhatott el beszéd, de filmzene alkalmazása megengedett volt.

A film forgatása közben készített munkanaplónak a következőkről kellett szólnia: az alkotó hogyan értelmezte a feladatot, mi volt a film elkészítésével a célja, milyen munkafolyamatokra osztotta fel a filmkészítés folyamatát, hogyan változtak a kezdeti elképzelései a forgatás során, az elkészült alkotás értékelése és tanulságai.

A regisztrációt követően az első fordulóban a filmet és a munkanaplót értékelte a zsűri, így kiválasztva a 10 legjobb alkotást, melynek készítői a második, helyszíni fordulóban további feladatokat oldottak meg. A legjobbak közé bejutott a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium mindkét pályázója: Kaspár Gyöngyvér (12.A osztály) Rend a lelke … című filmjével és Vidra Virág (11.B osztály) Ez Az Élet című filmjével.

A döntő a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban zajlott. Itt a filmek bemutatása előtt az alkotóknak lehetősége nyílt arra, hogy ismertessék a koncepciójukat, esetleges háttérinformációval lássák el a zsűrit és a többi versenyzőt. A 10 film megismerése után minden készítő/csapat húzott egy filmsorszámot, majd egy óra állt rendelkezésre az így kapott film szakmai és szubjektív elemzésére, melyet írott formában megkapott a zsűri, de szóban elő is kellett adni.

Mindezek értékelésének összesítése után a zsűri eredményt hirdetett. Szíjártó Imre az egri Eszterházy Károly Egyetem Mozgóképművészeti és Kommunikációs Tanszékének docense –a zsűri elnöke– értékelte a filmeket.

 A rangos verseny győztese Kaspár Gyöngyvér a Salgótarjáni Madách Imre Gimnázium tanulója lett, aki a Dornyay Béla Múzeum és a gimnázium médiaszakkörének tagja.

Ottlik Géza: Iskola a határon
(részletek a regényből)

1.

Vagy talán nem is aznap éjszaka történt, hogy felébredtem az esőre? Mióta vagyok itt? Colalto, ahogy mély álmából felpattant, régi mozdulatával lerúgva magáról a takarót és előregurulva, halkan egy számot mondott mindig maga elé.

– Százhárom.

Vagy: hetvenhárom. Vagy harminchárom? Nem, az nem lehetett akkor. Colalto a napokat számolta, hogy mennyi van még hátra a karácsonyi szabadságig. Szeredy nem számolta. Én se számoltam. Senki sem számolta, csak Colalto. Rettenetesen sok nap volt még hátra. Civil időszámításban – ha közös nevezőre lehetne hozni ezt a kétféle időmúlást – legalább tíz-tizenöt esztendőre való. A lámpagyújtásos ébresztőknek télies színezetet adott a hajnali köd, de még messze volt a tél.

Mindegy, hogy százhárom vagy harminchárom, gondoltam, mert ez úgysem mehet így tovább három napig sem. Valaminek történnie kell egykettőre. Szinte kíváncsiság volt bennem, hogy mi lesz, olyan bizonyosra vettem a változást, a fordulatot, mert a lelkem mélyén ismertem jól annak a lágyan hullámzó, sodródó mozgásnak a rejtett törvényeit, ami a létezésemet hordozta.

2.

Medve kénytelen volt megérteni, hogy őt milyen mérhetetlen távolság választja el a kacsazsírtól, s bár sokszor úgy elfogta a mohó vágyakozás, hogy mindenről megfeledkezve, már-már azon volt, hogy kérjen egy késhegynyit Matejtől, végül mégsem szólalt meg soha. Nem lehetett annyira elvakulnia, hogy ne tudja, milyen reménytelen és nevetséges, megalázó helyzetbe hozná csak magát egy ilyen kéréssel. Lecsúszott az asztaláról, és nagy önfegyelemmel elfordult Matejtől. A karikás szemű Varjú állt előtte. Mutatóujjával Medve zubbonyának felső gombjára bökött.

– Ni! Mi van itt neked?

Meggyőző volt a mozdulata, és Medve szórakozottan le is nézett rögtön a gombjára. Pedig ismerte már ezt a kis viccet; az előbb éppen Zsoldossal csinálta a Varjú. Medve mástól is látta már. Amint lehajtotta a fejét, a Varjú villámgyorsan felütötte Medve állát. Csattant egyet az állkapcsa, és ráharapott a nyelvére. Jobb kezében tartotta a zsíros kenyerét. Megpróbált úgy viselkedni, mint Zsoldos. Ettől a visszataszító, kis himlőhelyes Varjútól rettenetesen félt. Felszisszent, egy kicsit fintorgott, nyomogatta az állát, és megpróbált elismerően elvigyorodni; remélve, hogy így szabadul meg a leggyorsabban a Varjútól.

– Au! – mondta.

Megharapta a nyelvét, de nem fájt, csak mímelte. Matej kacsazsírja fájt neki. Illetve ez sem fájt. Ettől csak zavarba jött. Ez a zavar volt elviselhetetlen.

Tulajdonképpen attól is zavarba jött volna, ha kap ugyan a kacsazsírból, de – tegyük fel – csak másodsorban vagy harmadsorban, Matej legjobb barátja után. Vagy ha Matej rajta kívül még másnak is ad. A valóságban a legeslegutolsó helyen állt azok között is, akik nem kaptak belőle: de ez már elég mindegy volt. Mérhetetlen, kínos zavarba hozta őt a kacsazsír, ugyanúgy, mint amikor megverték, pofon vágták, vagy megrúgták. Szeretett volna tudomást nem venni, a szívében elfordulni az egésztől, de nem lehetett. Otthon mindig félretették neki a kacsazsírt, pecsenyezsírt, mert nagyon szerette. Az anyja sem evett belőle; a máj lesült zsírja is kizárólag az övé volt. Friss rozskenyérre kenve ette tízóraira vagy délután, hason fekve olvasgatva a díványon. Nagyszerű volt, és természetes és teljesen rendjén való. Ez pedig, ahogy Matej féltékenyen őrizte a kacsazsírját, amit az édesanyja talán ugyanolyan szeretettel csomagolt be neki, szánalmas volt, és nyomorúságos. Szegényessé vált az egész, még az anyai szeretet is. Medve szégyenkezett, kínos zavarba jött. Szeretett volna elfordulni érzéseitől, de nem lehetett.

3.

Zárt rendben mentünk ide-oda, mindenhova, tanteremből a hálóterembe, csuklóról az étterembe, s a beosztásom, vagyis a helyem Szabó Gerzson és Szentiványi között a sorakozónál, ismerősebb hely volt már a régi, otthoni lakásunk legmeghittebb szögleténél is. Az első tagpár második sorában álltam, vagy meneteltem a fél századunkkal, mintha egy vonatnak lennék bizonyos kereke vagy egy gályának valamelyik bordája; így utazgattunk ide-oda. […] Ez a helyünk nem afféle elméleti, jelképes hely volt csupán: konkrétabb és valóságosabb helyem talán azóta sem volt életemben.