Nagyböjt idején
A húsvéti előkészület ideje a hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő időszak.
A nagyböjti bűnbánati idő a népi kultúrában a lányok és menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhájában is kifejezésre jutott. Elsősorban a nagyböjt volt az ideje a különböző népi ájtatosságoknak.
Nagyböjt idején tartózkodtak a hús és a zsíros ételek fogyasztásától. Jellegzetes böjti étel volt a korpából készült savanyú leves.
A tavaszi munkák kezdetének ideje, tilosak voltak ilyenkor a lakodalmak, vigadalmak. Az étkezési, szórakozási tilalmak ellenére a népi kultúrában mégis kialakultak ebben az időszakban bizonyos hagyományos szokások és játékok.
A téli időszakot követő nagyböjti vasárnapok szép idő esetén az ifjúság különböző szórakozására adtak alkalmat. Ilyen volt Ipolyvarbón a mancsozás, amely a legények és lányok kedvelt elfoglaltsága volt. Csoportosan játszották, egy magasba dobott golyót kellett ütővel eltalálni. Az Ipoly mentén jellemző volt még a kásának nevezett fogócskázós játék a fiatalok körében.
A leánykörtáncok a tavaszhoz kötődő archaikus szokások, amelyekre a tánctilalom nem vonatkozott. A legismertebb böjti leányjáték a karikázás volt. Ulicskázásnak, hajujvárazásnak is hívták. Szokás volt böjti vasárnapokon, hogy a leányok és legények közösen végigvonultak a falun, amelyet megszakítottak egy-egy énekkel, játékkal. Ilyen volt Hont megyében a kapuzós játék.
(Forrás: Dömötör Tekla: Régi és mai magyar népszokások, Magyar néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság, Magyar Néprajzi Lexikon)
Képünkön a Dornyay Béla Múzeum Képzőművészeti gyűjteményében található alkotás:
Ferenczy Noémi: Szőnyegterv (Leánykoszorú) 1952-54
Húsvét ünnepe
Húsvét a tavaszi megújulás, a kereszténységben Krisztus feltámadásának ünneplése.
A húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe. Az ezen a napon szokásos barkaszentelés egyházi eredetű szokás, de népi gyakorlatban gyógyításra, rontás és villámlás ellen is használták a szentelt barkát, valamint az állattartásban és földművelésben hatékonynak tartották. Gömörben például az ólak belsejét füstölték vele rontás ellen, valamint a kert földjébe tűzték, hogy elűzze a férgeket. Virágvasárnapot megelőző hét virághét, a virágmagok vetésének ideje.
Az egész húsvéti ünnepkörben szokás volt, hogy a lányok énekszóval végigvonultak a falun zöldággal, a tavasz jelképével. Virágvasárnapkor a magyar nyelvterület északi részén két szokás volt jellemző a leányok körében: a kiszézés és Zoboralján a villőzés. Kiszézéskor a menyecskének öltöztetett kisze-bábut énekelve végigvitték a lányok a falun, majd vízbe vetették, vagy elégették a tél, a böjt, a betegség megtestesítőjeként. A villőzés kelléke a zöldág volt, szalagokkal, kifújt tojásokkal díszítve, a tavasz behozatalát jelképezve.
Nagycsütörtökhöz, nagypéntekhez és nagyszombathoz a vallási hagyományokon kívül számos szokás és hiedelem kapcsolódik. Nagycsütörtökön a szólás szerint „a harangok Rómába mennek” és csak nagyszombaton szólalnak meg újra, emiatt a szertartásra hívogatás kerepléssel történt, zajkeltő, gonoszűző szokásként. A pilátusverés, pilátuségetés is ilyen zajkeltő szokás nagyhéten, amikor a templomban a gyermekek nagy lármát csaptak.
Nagypéntek a keresztény egyházban Jézus keresztre feszítésének emléknapja. Nagypénteken szigorúan böjtöltek, valamint munkatilalom volt. Emellett időjósló napnak is tartották. A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek nagy szerepe volt, a víznek tisztító, betegségelhárító, termékenység-, szépségvarázsló erőt tulajdonítottak. A házat is kitakarították, meszeléssel, mázolással kiegészülve. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjjel a házasságjóslás ideje volt.
A víznek húsvétvasárnap is kiemelkedő szerepe volt, főként szerencse-és egészségvarázslás szempontjából. Jellegzetes ételeket ettek aznap, ahogy ma is. Húsvéti sonkát, tojást, kalácsot, bort, amelyeket a katolikusok szentelni visznek a templomba. A határjárás szokása volt jellemző húsvétvasárnapra virradóra, amely célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt.
A húsvéthétfőn szokásos húsvéti locsolkodás alapja is a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték, ugyanis a kúthoz, vájúhoz hurcolták a lányokat és vödörrel locsolták. Helyileg kialakult formái voltak a locsolásnak. Az Ipoly vidékén például szokás volt a tojáshajtás. Előző este a legények járták a lányos házakat tojásért.
A locsolóversek között rítusszövegeket is találunk. A locsolkodók jutalma az étel és ital mellett a piros tojás, hímes tojás. Ősi termékenységszimbólum a tojás, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe. Korábban természetes anyagokat használtak festésükhöz. A locsolás viszonzásaként a húsvéti tojás szerelmi ajándék, valamint keresztszülői ajándék is volt. Az ajándékozás ezen kívül is szokás volt ekkor. Húsvétvasárnap és húsvéthétfőn már lehetett táncolni és bálokat rendezni, valamint a lakodalmak ideje is ekkor kezdődött. Húsvétkedden a lányok visszalocsoltak.
A húsvétvasárnap utáni fehérvasárnapot a barátságkötés szokásának, a komálás, mátkálás napjának tartották több vidéken.
(Forrás: Dömötör Tekla: Régi és mai magyar népszokások, Magyar néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság, Magyar Néprajzi Lexikon)
Képünkön a Dornyay Béla Múzeum Képzőművészeti gyűjteményében található alkotás:
Kmetty János: Levétel a keresztről
A palóc hímzéseket kötényekre, kendőkre, ingekre, lepedővégekre varrták. A fehér hímzés mellett többnyire a piros színt használták, mellette a kék varrás, pamuttal való hímzés jelent meg. A 20. század elejétől jellemzőek a többszínű szabadrajzú hímzések, amelyekhez már más vidékeken megjelent díszítéseket, színeket is használtak, például zöldet, rózsaszínt. A szabadrajzú csoport varrásai többnyire egyetlen leveles ág végén ülő virágmotívumot variálnak.
Színezd ki a motívumot, használj kék és piros színt!
A bibliai történetek a magyar művészeket is megihlették, szebbénél szebb alkotások születtek. A Dornyay Béla Múzeum Mihályfi-gyűjteményében őrizzük Derkovits Gyula Utolsó vacsora c. alkotását, mely kiemelkedő helyet foglal el az alkotó életművében. Derkovitsnak egyébként van egy ugyanilyen című festménye is, melyben Jézus helyére saját magát festette.
A zsidók minden évben megülték az Egyiptomból való kiszabadulás emlékére a hét napig tartó pászkabárány és kovásztalan kenyér ünnepét, a húsvétot. A keresztény hit szerint azért ment Jézus Jeruzsálembe a húsvéti ünenpekre, hogy "mint leölésre szánt bárány" föláldozza magát az emberek bűneiért és a mózesi törvényeken alapuló vallás helyett új kultuszt teremtsen. Máté evangéliumának 26. fejezete így írja le az Utolsó vacsora történetét:
17A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” 18Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.” 19A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt. 20Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. 21Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” 22Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?” 23„Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” – felelte. 24„Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” 25Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, mester?” „Magad mondtad” – válaszolta. 26Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” 27Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, 28mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. 29Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.”
Az úrvacsora alapgondolata: közösség Krisztussal, az ő vérével és testével a Szentlélek által, a hit alapján. „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?” (1 Korinthus 10,16) A megváltás által, a bemerítéssel megpecsételve Krisztus testének tagjai lettünk, így az úrvacsora egymással való bensőséges közösségünk megélésének az alkalma is. Összetartozunk, felelősek vagyunk egymásért. Megbocsátunk egymásnak, és nem engedjük el egymás kezét, mert ha ezt tennénk, akkor magát Krisztust bántanánk meg, az ő kezét engednénk el, és Tőle szakadunk el. Az úrvacsora, valahányszor élünk vele, az egy szükséges dologra, a Biblia központi mondanivalójára, Krisztusnak a kereszt-áldozatára mint üdvösségünk alapjára utal. Az úrvacsora jelképes cselekmény, értelme Krisztusban teljesedett be. A végbement és a bekövetkezendő eseményekre is utal. „Bizony, mondom néktek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, amikor újat iszom az Isten országában.” (Márk 14,25) Ezek a szavak jelzik, hogy Jézus nem marad a halálban, hanem feltámadása után visszajön majd Isten országának dicsőséges teljességében. Az úrvacsorában a Szentlélek által közösségünk van az élő Jézus Krisztussal, skinek halála és feltámadása révén a Szentlélek munkája által átmentünk a halál és a bűn állapotából az élet és az igazság állapotába, Krisztusban újjászülettünk a Szentlélek által.
A kukoricafosztó és a kukoricacsuhé
Egy olyan szokást elevenítünk most fel, amely a kukoricához kapcsolódik és amelynek igaz, ősszel volt ideje, de a kukorica levelével, azaz a csuhéval való kézműveskedés napjainkban is akár egész évben történhet. A csuhé felhasználásának a múltban is nagy szerepe volt, főleg téli estéken számos tárgyat készítettek belőle.
A kukoricafosztó őszi társasmunka volt betakarítás után. Tengerihántásnak, máléfejtőnek is nevezték. Egy-egy háznál összegyűltek a rokonok, szomszédok, barátok és a kukoricacsöveket közösen megtisztították a leveleiktől. A háziasszony sorban végigjárta ismerősei házát és meghívta őket, de volt, hogy hívás nélkül is mentek, ha hírét hallották. Főtt kukoricával, pálinkával, borral látták vendégül a résztvevőket. A fiatalok legkedveltebb szórakozási alkalma volt, a közös munka mellett ugyanis lehetőség nyílt beszélgetésre, tréfálkozásra, mesemondásra, éneklésre, játékra, találós kérdések megfejtésére. A jó énekesnek sok esetben nem is kellett dolgoznia.
Szokás volt az Északi nyelvterületen, hogy a legények jelmezbe öltözve ijesztgették a fosztó résztvevőit. Általánosan jellemző játékos szokás volt, hogy az üszkös kukoricával bekormozták egymást, főleg a lányokat. A munka közben, vagy végén gyakran táncoltak, áldomást ittak. Aki piros csövet talált, az vagy mehetett lefeküdni, vagy az is játékra adott lehetőséget: az a legény, aki el tudta szedni a lánytól, csak csókért adta vissza. Jósoltak a férjhezmenetelre is belőle: az a lány, aki három piros csövet talált, azt mondták, még abban az évben férjhez megy, de a születendő gyermekek számára, jó szerencsére, jó termésre is jósoltak belőle. Kukoricahajjal is játszottak, Inaktelkén egymás fejére tették. A tengeri héjában pedig meghengergették egymást. Ha jó idő volt, az udvaron zajlott a fosztás, eső esetén a konyhában. Egyik legtovább fennmaradt szokásunk.
A következőkben Pethő Andrásné Szabó Piroska népi iparművész csodás alkotásait tekinthetitek meg fényképeken, aki már rengeteg emberrel ismertette meg hazánkban és hazánkon kívül egyaránt a csuhét! A videót megtekintve pedig Báling Lászlóné Aranka népi iparművész bemutatójában ismerkedhettek meg közelebbről a csuhéval és felhasználásával. Ezúton is hálásan köszönjük nekik, hogy alkotásaikat megosztották velünk!
Irodalom:
Magyar Néprajzi Lexikon „kukoricafosztás, tengerihántás” címszava
Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Szokások. Jeles napok – ünnepi szokások. Kukoricafosztó
A májusfa-állítás szokása
A májusfa, vagy májfa Európa-szerte a természet újjászületésének szimbóluma, kelléke. Állításáról a 15. századtól vannak adatok, azonban valószínűleg még régebbre tehető a szokás. A házakat zöld lombokkal díszítették fel, Fülöp és Jakab vértanúságára emlékezve ezzel. A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek emiatt jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is nevezték. Hajnalfaként Székelyföldön húsvét hajnalán is állítottak májusfát.
A templomokban is szokás volt a 18. században májusfát állítani, amely a tanítók és diákok feladata volt.
A fát megtisztították a tövén a gallyaktól, csak hegyén hagyták meg a lombos ágat. Éjszaka a legények kivágták az erdőben és hajnalban felállították együtt minden lány, vagy csupán kedvesük háza elé. Feldíszítették szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, hímes tojással, üveg borral, majd beásták a földbe vagy a kapura szögezték. A legények a májusfával adták az egész falu tudtára, kinek udvarolnak. Palóc vidéken a legény állította a fát, de a díszítés a lány és édesanyja dolga volt.
A legények titokban tartották, kik állították a májusfát, ezt a lánynak kellett kitalálnia. Ha több legénynek tetszett ugyanaz a lány, akkor előfordult, hogy többen is állítottak neki májusfát. Emiatt a fát őrizték hajnalig, nehogy ellopja más legény és helyébe az övét állítsa.
A májusfa állítása a május elseje és pünkösd közös jellemzője, a pünkösdi királyválasztással lehet kapcsolata. A magyar nyelvterület nagy részén a májusfa állításának napja május elseje, vagy május első vasárnapja, de a pünkösdi májusfaállításnak is vannak hagyományai a nyelvterület északi, nyugati részén. Az Ipoly mente településein is különbözött állításuk ideje, Ipolytarnócon és Érsekvadkerten május elsejére virradóra állították a legények a májusfát és pünkösdig a lányos ház előtt maradt. A fa felállítása után megvendégelték a legényeket. Ipolyvecén és Honton pedig pünkösd vasárnapjának reggelére állították a legények a májfát annak, akinek udvaroltak.
Májusfa díszítése Boldogon. Magyar Néprajzi Lexikon III. kötet 507. oldal.
A május elsején állított fát pünkösdkor bontották, amelynek elemei, például a több vidéken jellemző szokás, a májusfa kitáncoltatása, valamint a fára mászás kapcsolatba hozható a pünkösdi király választásával. A magyar nyelvterület északnyugati részein erre utal a máj-kerék állítása, amely egy rúd végére tűzött szekérkerék, szalagokkal és zsebkendőkkel, borosüvegekkel feldíszítve. A rúdra felmászó legények ennek díszeit igyekeztek versenyezve leszedni.
Főleg azokon a vidékeken, ahol pünkösdkor bontották a májusfát, mint például Felföldön, a bontás maga is ünnep, játékokkal, versenyekkel tarkítva, amely során kitáncolták, kimuzsikálták a fát. A kitáncoltatás a tavaszi ünnepkör szertartásos elemeinek, a rítustáncoknak emlékét őrzi.
Újabb formája a szokásnak a májuskosár küldése, amikor a legények feldíszített cserepes virágot küldtek annak a lánynak, akinek udvaroltak. Ez a nagyobb múltra nem visszatekintő szokás főként Eger és környékén meghatározó. Elnevezései: májusi kosár, virágkosár, kosármájfa, virágmájfa.
Irodalom:
Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Corvina kiadó, 1979. 612-613.
Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Corvina Kiadó, Budapest, 1972. 37.
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 133.
Dömötör Tekla: Régi és mai magyar népszokások, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1968. 51-52.
Magyar Néprajzi Lexikon III.„májusfa, májfa” szócikke 506-508. http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-1512.html
Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 152-154.
Palócok IV. Rítus és folklór. Bakó Ferenc (szerk.), Eger, 1989: 408-413.
Minden korszakban, minden népnél ünnepélyes keretek között zajlik a házasságkötés, így változatos és sokszínű szokások kapcsolódnak hozzá. A lakodalom szokásköre emiatt mindig kedvelt téma volt a néprajzkutatók körében. Ahogy Bakó Ferenc leírta, a lakodalom cselekmények sora, együttese, nem egyetlen szokás, hanem szokások rendje.
A paraszti társadalomban a lakodalom volt a legjelentősebb alkalom a mulatásra, a család számára pedig a legfontosabb reprezentáló lehetőség volt a faluban. Fontos esemény egy-egy egyén, családjaik és a társadalom számára is. A magyar nyelvterület nagy részén általában egy faluból, egy falurészéből házasodtak.
A lakodalom szokásrendje őriz ősi elemeket, némelyik cselekmény, hiedelem megmaradt és tovább élt az idők során, amelyek mellett megjelentek új elemek.
A lakodalom során megvalósulnak a házasságkötésnek az egyház és 1894 óta az állam által előírt formaságai, az esküvő és a polgári házasságkötés. A népi kultúrában ezenkívül megtörtént a menyasszony átadása a vőlegénynek, befogadása a vőlegény családjába, régebbi szokásként az elhálás, a menyasszonyfektetés, valamint az asszonnyá válás kifejezése, a menyasszony kontyolása. Létrejött továbbá a hozomány átadása és átvétele.
A lakodalom rendezői a népi társadalomban a menyasszony és vőlegény szülei voltak a lakodalmi tisztségviselők segédkezésével. Szereplői általában az egész nyelvterületen azonosak voltak. Legtekintélyesebb személyei a násznagyok, az egész lakodalom irányítója pedig a vőfély, aki jó szervezőképességekkel rendelkező személy volt, elhárította a nehézségeket, gondoskodott a lakodalom menetéről, rendjéről. A szakácsasszony is nagyon fontos személynek számított, hiszen ő irányította a sütést-főzést.
A házasságkötés cselekményei ünnepség, mulatság keretében mentek végbe, lakodalmi étkezések kíséretében.
A násznépnek egyrészt ellenőrző, megfigyelő szerepe volt, másrészt korábbi századokban a védő-támogató kíséret biztosítása. A lakoma és mulatság volt a fizettség szolgáltatásukért. A lakodalom megrendezéséhez ők fizikai munkával, a lakomához szükséges nyersanyaggal, ételekkel, nászajándékkal, pénzzel járultak hozzá.
A lakodalom átmeneti rítus az ifjúkorból a felnőttkorba, a menyasszony és vőlegény házasságkötésük által belépett a házasok körébe. A néphit szerint az átmeneti állapotban lévő pár a lakodalom során ezáltal veszélyeztetve volt, így védelmük és szerencséjük biztosítása érdekében számos mágikus eljárást végeztek el.
A lakodalom szokásrendjében megmutatkozik, milyen egységet képeznek a népköltészeti alkotások, dramatikus hagyományok, hiedelmek, szokások – bonyolult rendszert alkotva. Kiemelendők a lakodalmi énekek és a vőfélyversek.
A lakodalom menete:
Képünkön a Dornyay Béla Múzeum Képzőművészeti gyűjteményének részét alkotó Parasztlakodalom (Bál) című olajfestmény, amely Benedek Péter alkotása (1921).
Vidékenként eltérő mozzanatok színesítették a lakodalom menetét, eltérő szokások kapcsolódhattak hozzá, amelyek az idők során szintén változtak, azonban bizonyos részek az egész nyelvterületen általánosan megtalálhatók voltak.
Reggel mindkét háznál fogadták a vendégeket, akik átadták ajándékaikat a fiatal párnak. A tisztségviselőket feldíszítették a megkülönböztető jelekkel és a menyasszonyt is ekkor öltöztették fel. Ezután a vőlegény vőfélye kikérte a menyasszonyt, régebbi szokás szerint azonban az első kikérés csak az esküvő idejére szólt. Később már csupán ez az egy kikérés maradt. Több helyen a vőlegény búcsúztatása is jellemző volt, legfőképp azonban a menyasszonyt búcsúztatták a vőfély versével. Ezután elindult a menet mindkét háztól, majd a templomnál találkoztak. Megtörtént az egyházi esküvő. Később a polgári szertartás beépült a lakodalom folyamatába és a legtöbb esetben megelőzte az esketést. Régebbi szokás szerint ezután mindkét fél, zene kíséretében visszatért saját házához ebédelni. Majd a vőlegény menete elindult újból kikérni a menyasszonyt és kelengyéjét. Ez volt a lakodalom csúcspontja korábban. Nehezen engedték be a vőlegény kíséretét, kérdéseket tettek fel nekik, megnehezítették dolgukat, védték tőlük a menyasszonyt és a kelengyét. A vőfély képviselte a vőlegényt. A menyasszony nem hagyhatta el a házat, míg el nem búcsúztatták, amelyet a násznagy mondott el. Ebben a lány búcsúzott szüleitől, testvéreitől, leánytársaitól.
Több helyen menyasszonysirató volt a vőfély búcsúztatója helyett, ahogy a Mátraalján is, amelyet a menyasszony édesanyja énekelt.
A menyasszonyt a nyoszolyólányok szekérre ültették, és a vőlegény szállása felé indultak. Útközben mindenféle akadállyal szembesültek. A házhoz érve a násznagy a vőlegény szüleinek ajánlotta az új menyecskét, akik megölelve leányuknak fogadták. Ezután újra étkezés következett és tánc, a kellemes időtöltés, a szórakozás került előtérbe. A kelengyét jól látható helyre helyezték, ellenőrizték és mutogatták a vendégeknek.
A következő fontos mozzanatok éjféltájban történtek. Egyik volt a vacsora, amely a lakodalom fő étkezése volt. Az új pár egy tányérból evett, egy pohárból ivott, jelképes, számukra készített ételeket szolgáltak fel nekik. Hagyományos ételsor alapján hordták az ételeket a vacsora folyamán, amelyet a vőfély ajánlott a vendégek figyelmébe. Húsleves volt általában az első fogás, majd főtt hús következett. Ezt paprikás, vagy sült hús, töltött káposzta követte. Kalács, kelt tészták érkeztek kiegészítésként, amelyhez bort ittak.
Ekkor gyűjtötték az ajándékokat is, amelyek átadása régi szokás szerint a vőfély, násznagy közvetítésével néhány szó kíséretében történt. Általában kisebb értékű, házilag készített, vagy vásárolt tárgyak voltak ezek, gyakran textíliák. Csak később kapcsolták össze az ajándékok átadását a tánccal, elterjedt a pénzért való menyasszonytánc. Ezután kontyolás, majd a menyecskeruha felöltése következett, majd a mulatságé volt a fő szerep, dalolás, tánc, alakoskodó játékok következtek. A lakodalom addig tarthatott, míg volt miből mulatni, de a vendégküldés is véget vethetett a mulatságnak, amelyet a vőfély adott a vendégek tudtára.
A rendrakásban a segítők vettek részt, valamint az új menyecske.
A lakodalmakat tavasszal, ősszel rendezték általában gazdasági okokból, a termés betakarítása, a szüret elvégzése, cselédek, summások bérének átvétele ugyanis fedezte a kiadásokat és nyersanyagok beszerzését. A menyasszony és vőlegény szüleinek háza volt a két fő helyszín, ha ez nem volt elég, akkor gyakran más helyszíneket is igénybe vettek a lakodalom idejére. Az események nagy része a vőlegényes házban történt.
Palócföldön jellemző szokás volt lakodalom hajnalán a tűz átugrálása énekszó és tánc kíséretében. Ahogy Bakó Ferenc megfogalmazta, a hajnali tűztánc magyarázatára alkalmazni lehet a Szent Iván-i tűzrakás szokását elemző eredményekből, ugyanis vannak elemei, amelyek a lakodalmi tűztáncban, a menyasszonyporkolásban is felismerhetők.
Irodalom:
Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat, Budapest, 1987
Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Corvina kiadó, 1979. Lakodalom.
Magyar Néprajzi Lexikon „lakodalom” címszava
https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-1153.html (2020.05.13.)
Magyar néprajz VII. Népszokás Néphit Népi Vallásosság. Szokások. A házasságkötés szokáskörének cselekményei. Lakodalom
Fontos ismerkedési, találkozási alkalmak, az anyagi és szellemi javak kicserélődésének fontos helyszínei voltak századokon át a búcsúk, piacok, vásárok.
A katolikus egyház a búcsúk résztvevőinek bűnbocsánatot hirdetett, de kereszténység előtti elemei is vannak ezeknek az alkalmaknak. A források tisztelete egész Európában megtalálható, a csodatévő erejükbe vetett hit által legendák alakultak ki. Zarándokok jelentek meg a forrásoknál, gyógyulást remélve. Messzi földekről zarándokolnak ilyen célból a hívek palóc vidékre, Mátraverebély-Szentkútra is.
A búcsú bűnbocsánatot, zarándoklatot, sokadalmat is jelent a magyar nyelvben. A templom védőszentjének ünnepét is így hívják. A Magyar Néprajz VII. kötetének tanulmánya megkülönbözteti a kettőt, a katolikus községek ünnepét, a falusi búcsút templombúcsúnak, torkosbúcsúnak, a kegyhelyek búcsúit szentbúcsúnak, szentesbúcsúnak nevezi.
Maconkai népviseletbe öltözött búcsúsok_Maconka_1937_Fényképtár [DBM_TD_20989]
Templomokban található csodatevő képekhez, szobrokhoz is kapcsolódhatnak búcsúk. Ezek híres zarándokhelyekké váltak, mint például Máriapócs, Radna, vagy a csíksomlyói búcsú, amelyet minden évben pünkösdkor tartanak. A zarándokok napokig, énekelve vonultak, a falu lakossága szállást adott számukra, vagy a templomban is alhattak. Világi elemek is kapcsolódhattak búcsúkhoz, a kereskedők kegytárgyakat, emléktárgyakat, ruhaneműket árultak. A fiatalok számára ezek az alkalmak a szórakozásra is lehetőséget adtak.
Több ilyen elemet tartalmazott a falvak templomának búcsúja, amelyet a templom szentjének névnapjakor tartottak. A falu ünnepe volt, amelyre csupán a szomszéd falvakból érkeztek, azonban a más faluba, vidékre elszármazottak is hazatértek erre az alkalomra.
A műveltségi javak cseréjét szolgálták a vásárok, piacok. Évszázadokon keresztül a parasztok maguknak termelték meg a családjuk számára szükséges élelmet, állatokat tartottak, nagyrészt saját maguk által készített ruhadarabokat hordtak. A gazdasági eszközök egy részét is maguknak készítették, de minden vidéken éltek ügyesebb kezű emberek. A lakosság egy része más vidékeken, időszaki munkásként kereste kenyerét, ahol új eszközökkel, szokásokkal, ismeretekkel gazdagodott. A piacok, vásárok az ismeretek cseréjének különleges alkalmait jelentették. Kezdetben kevés dolgot szereztek be vásárokon, majd a gazdálkodás és kereskedelem fejlődésével egyre nagyobb szerepe lett ezeknek az alkalmaknak, ahol egyre jobb minőségű árut lehetett kapni.
A vásár és piac szavak megtalálhatók magyar helységnevekben. A piac gyakran, általában hetente tartott, kisebb árusítás, amelyek már a középkortól előfordultak. Majd távolabbi vidékekről is érkeztek egy-egy nagyobb piacra árusok, érdeklődők, így alakultak ki a vásárok. A vásár szóból származik a vasárnap szavunk, a vásár napját mutatva. A piacokat nagyobb téren, általában a város központjában, közel a templomhoz tartották, de előfordult, hogy egy-egy széles utcán.
Mezővárosokban a hét minden munkanapján tartottak piacot akár többet is egyszerre. A piactartási joggal rendelkező falvakban egy bizonyos napon tartották, de a fő piacot is mindenhol egy meghatározott napon, meghatározott helyen. Ezeken a heti piacokon zöldséget, gyümölcsöt, aprójószágot, gabonát, élelmiszereket árulták az állandó árusok, a kofák és az alkalmi árusok, valamint a helyi kézművesek is árulták portékáikat. A piacokon fogadták fel a napszámosokat is a gazdák. A rendre a piacbíró ügyelt.
Nógrád megye több településének jelentette megélhetését, hogy háziipari termékeiket piacokra, vásárokba vitték eladni, vagy ott cserélték be terményre. A megye termékenyebb részeiről piacokra hordták a terményeket.
A nagytájak, vidékek találkozásánál alakultak ki a nagyobb, országos vásárok, főleg a jelentős iparral rendelkező mezővárosokban, ahová nagyobb távolságokból is érkeztek árulni. Ezeken a helyeken a középkortól általában négy vásárt tartottak egy évben, többnyire mindig ugyanazon a napon. A gazdasági élet rendjéhez igazodtak, de a legnagyobb jelentőségűek a tavaszi vásárok voltak.
A kirakodó vásárt a város belsejében, a termény-és állatvásárt már a középkortól a településen kívül tartották. A nagyobb vásárok két-háromnaposak is lehettek. Az árusok korábban érkezési sorrendben foglalhatták el a helyeiket, majd az azonos kézművesek, árusok a vásár azonos részén foglaltak helyet.
A legtöbben azonban nem árulni, vagy vásárolni érkeztek a vásárokba, hanem találkozási, összejöveteli alkalmak is voltak ezek, ahol az árakról is tájékozódni lehetett. Vásárfia nélkül általában azonban nem mentek haza. A gyermekek számára cukorkát, játékot vásároltak, a lányok, asszonyok ékszert, olvasót, kendőt kaptak. A vásárfiákat a vásárok központjában, gyakran hangos szóval, versekkel kínálták az árusok.
Ruhaneműeket is lehetett kapni, a parasztszűcsök, gubások, szabók, csizmadiák, kalaposok egyaránt megtalálhatók voltak itt, a legrangosabb árusoknak számítottak. A kirakodó vásár szélén volt megtalálható az ócskás piac a használt ruhaneműek eladására.
Jelentős helyet foglaltak el az asztalosok, bútorok közül ládából adták el a legtöbbet egy-egy vásár során.
A könyvkereskedők is megtalálhatóak voltak ezeken az alkalmakon, imakönyveket, regényes történeteket árultak. A legkelendőbbek azonban a kalendáriumok voltak, amelyek érdekes cikkek, elbeszélések mellett időjárási regulákat és a következő vásárok helyét és időpontjait is tartalmazták.
Meghatározott részen voltak megtalálhatók a mutatványosok, komédiások, a vásár ezen részéről a körhinta sem hiányozhatott.
A termények közül a gabonavásárok voltak a legjelentősebbek, amelyeket általában ősszel tartottak. A hegyvidéki és pusztai állatvásárok legfőbb látogatói a pásztorok és családjuk volt. Pásztorünnepségek is társultak hozzájuk, valamint bizonyos részükön fogadták fel a pásztorokat, akik maguk számára is itt vették meg a szükséges ruhadarabokat, készségeket.
A vásárok során alkudni kellett az árra, az alkudozást több tanú is végignézte, míg kézfogással meg nem született az alku. A jószágok és a nagyobb mennyiségű gabona vásárlásakor rendszerint áldomást ittak, amelyet az eladó állt.
A termékek cserélődése által a munkaeszközökben, népviseletben is kiegyenlítődés jöhetett létre a nagyobb területek között. A népcsoportok, eltérő nyelvű nemzetiségek találkozóhelyei voltak a vásárok és búcsúk is.
Képünkön a Dornyay Béla Múzeum Fényképtárából látható egy fénykép az 1930-as évekből, maconkai búcsúsokról (DBM-TD 2098)
Irodalom:
Bakó Ferenc (szerk.). Palócok III. Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága. Eger. 1989. 384.
Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Corvina kiadó, 1979. 100-109. Búcsú, piac, vásár.
Kósa László-Szemerkényi Ágnes: Apáról fiúra. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1973. 140-163. A vásárban.
Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. Egyház, kultusz és közösségi hagyomány a népéletben. A kultusz alkalmai. Búcsú, búcsújárás
„Mi van ma, mi van ma
Piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz
A második napja.” – szól a pünkösdölő ének szövege.
A pünkösd a keresztény egyház ünnepe, mozgó ünnep, amely a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. A keresztény egyház tanai szerint Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállása az apostolokra. A keresztény egyház megalakulásának ünnepe.
Azonban a tavaszi és nyári napforduló európai hiedelmei is tovább éltek az ünnepben. Számos szokás kapcsolódik pünkösdhöz, amelyek különböző eredetűek és korúak. Legrégibb a pünkösdi királyválasztás, amelyről a középkor óta vannak adatok. Ügyességi próbával választották a pünkösdi királyt és hatalma egy évig tartott. A pünkösdölés, a pünkösdi királynéjárás szokása is sokáig fennmaradt. Korábban legények és nagylányok közül is választottak pünkösdi királyt, királynét, később csupán a gyerekek, kisebb lányok körében volt ez szokás.
Rítusok és hiedelmek is kapcsolódtak az ünnephez, amelyek egy része vízzel kapcsolatos. Úgy tartották, a kelésektől véd a pünkösd hajnali fürdés. Ilyenkor a szent kutak vizéből is ittak, vagy mosakodtak benne. A pünkösdi harmatnak pedig szépségvarázsló hatást tulajdonítottak, de pünkösdi locsolásról is vannak adatok. Gyógynövényeket is szedtek ilyenkor, de a termésjóslásra és időjóslásra is alkalmasnak tartották pünkösdöt. Munkatilalom is kapcsolódott hozzá, amely a mezőgazdasági munkákat és egyes házimunkákat, például a kenyérsütést érintette.
A pünkösdi koma-és mátkatálküldés szokása több helyen is megtalálható volt.
Gazdasági szokások, például a cselédvásár is kapcsolódik pünkösdhöz, valamint egyes helyeken a pásztorokat ajándékozták meg ilyenkor, akik élelem-vagy pénzadományt kaptak.
Táncmulatságokat is rendeztek pünkösdkor több vidéken, például Kalotaszegen.
A zöld ágnak is nagy jelentősége van pünkösdkor, gonoszűző hatással és az ünnep jelképeként, valamint a rózsának is, amely a pünkösdi királynéjárás és pünkösdölés dalszövegeiben is megtalálható. A pünkösdi királyné fejét is általában rózsakoszorú díszítette, sokszor virághintés is társult a szokáshoz. Bizonyos helyeken pünkösdkor állították a májusfát, például a Palócföld egyes vidékein, a nyelvterület északi és nyugati részén. Ahol pedig május elsején állították a májfát, ott pünkösdkor döntötték le ünnepélyes keretek között.
Két szokás volt jellemző pünkösdkor palóc vidéken, a mátkatálküldés és a pünkösdi királynéjárás.
A mátkatálon a Palócok IV. kötetében leírtak alapján Eger környékén tojás, mézeskalács, bor, kalács, só, torma és mézeskalácsból formált bölcső volt. 8-10 esztendős leányka volt a mátkatálvivő, fehér ruhában, fején koszorúval. Máshol a tálat menyecske vitte. A legény és a leány is küldhette a másiknak. A Karancs-vidéken tojás, pattogatott kukorica, füge, alma, dió, orgonavirág, bor volt a tálon, amelyet rozmaringkoszorúval és akácfavirággal díszítettek. Általánosságban tojást és virágot tartalmaztak a tálak, emellett édességet, süteményt kendővel letakarva.
Barátságokat is összekapcsolhatott a Karancs-vidéken a mátkatál küldésének szokása, ugyanis körbejárt, akár településeken át is, mire visszaért kiinduló helyére.
Mátkának szólították a csere után egymást, barátságuk megerősítéseként. Ha pár között történt, ott a szülők is kivették részüket vendéglátással. A mátkatálvivőket megkínálták, megjutalmazták.
A palócoknál főként a szerelmi kapcsolatokat volt szokás így kifejezni, nem a barátságokat. A mátkatál küldésének ideje pedig valószínűleg korábban pünkösd volt, de május elsejét és húsvéthétfőt is igazolják adatok.
Elnevezésbeli különbségek ugyan vannak palóc vidéken a pünkösdi királynéjárás szokásánál, azonban az elmondható, hogy jellege azonos, egységes. Általában 8-12 éves lányok járták, egyet választottak maguk közül királynénak, akinek fejére koszorú került. Közrefogták, házról házra vitték és mondókák kíséretében körtáncot jártak. A királynét palóc vidéken menyasszonynak hívták.
Képünkön Csohány Kálmán „Pünkösdhétfő” című alkotása (Magántulajdon)
Irodalom:
Bakó Ferenc (szerk.) Palócok IV. Rítus és folklór. Heves Megyei Múzeumok Igazgatósága. Eger. 1989. 413-426.
Magyar Néprajzi Lexikon „pünkösd” címszava
https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-801.html (2020.05.26.)
Magyar néprajz VII. Népszokás, Néphit, Népi Vallásosság. Szokások. Jeles napok – Ünnepi szokások. Május. Pünkösd