Az Országos Rajztriennálé Salgótarján városa és a Dornyay Béla Múzeum számára is kiemelt fontosságú, rangos művészeti eseménynek számít. E rajzünnepet ugyanis 1982 óta rendezzük meg városunkban, amikor a rajz nagymestere, „az új magyar grafika újjászülője”, Szalay Lajos még javában alkotott. Az ő kamarakiállításával nyitott az I. Országos Rajzbiennálé, s ekkor ajándékozta az itt kiállított anyagát a múzeumnak. Ilyen kezdet után is bizton állíthatjuk, hogy ezalatt a jó néhány évtized alatt a színvonal semmit sem csökkent. Büszkék lehetünk arra, hogy ennyi tehetséges képzőművész él és alkot ma is közöttünk.
Azért is fontos múzeumunk számára a rajztriennálé megrendezése, mert a mai magyar rajzművészet központja lehetünk. Elsőként kapunk keresztmetszetet a kortárs rajz legújabb tendenciáiról, eredményeiről, az új művészi tartalmak, formák és új közlésmódok alakulásáról. Érezhető, hogy a hagyományos rajz fogalma átértékelődik, kibővül, de a vonal mint a rajz alkotóeleme továbbra is főszerepet játszik. Nincs kiadott téma, minden művész az utóbbi három évének művei közül választja ki a számára legjobbat, hogy a szigorú szakmai zsűri előtt megmérettessen. Éppen ezért a rajztriennálé anyaga mindig nagyon változatos, mindig friss, meghökkentő vagy hagyományos, de minden esetben elgondolkodtató. A művészek a korhangulatra reagálnak, elültetnek bennünk kérdéseket, vagy ők maguk adnak rá választ. Van, amikor már előre éreznek valamiféle változást, vagy műveikkel sejtetnek bizonyos dolgokat korunk társadalmáról, olyat, amit mi, műélvezők még észre sem veszünk.
Figyelemre méltó, hogy az Országos Rajztriennáléra jelentkező művészek száma szinte alkalomról alkalomra nő. Régiek, újak, fiatalok, idősek adják be műveiket e tradicionális rendezvényre. Örömteli, hogy idén nagyon sok a fiatal alkotó, a pályakezdő. A legifjabb grafikusnemzedék stiláris törekvései – hasonlóan az előző nemzedékekhez – igen változatosak, és mindenkinek megvan a maga egyéni látásmódja, hangja és modernitása. Alkotásaik érettek, kifinomultak, s jól megférnek a pályán már évtizedek óta jelen lévő kollégák műveivel.
Fontosnak érzem, hogy három grafikust kiemeljek, akik 1982 óta kezdve minden kiállításon szerepelnek: Butak András, Kovács Péter Balázs és Stefanovits Péter. Ők azok, akiknek munkái egyetlen salgótarjáni rajzbiennáléról, rajztriennáléról sem hiányoztak.
A Dornyay Béla Múzeum büszke, hogy a kortárs rajzolókat ünnepelheti háromévenként. Azért is fontos, mert lehetőséget teremt arra, hogy a rajztriennálé anyagából a múzeumba is bekerüljön néhány alkotás, és gyarapodjon az igen gazdag képzőművészeti gyűjteményünk, mely a kortárs magyar művészet és a 20. század eleje legkiválóbb alkotóinak műveit őrzi.
A rajztriennálé fontosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy tárlatlátogatóink között nemcsak a kiállító művészeket, műpártolókat üdvözölhetjük, hanem városunk iskoláinak diákjait is. A középiskolák rendszeresen programokat építenek e tárlat köré, a pedagógusok rendkívül ötletes feladatokkal teszik vonzóvá, és ezáltal a kortárs művészetet pedig befogadhatóvá. A múzeumpedagógiai munka egyik ékes bizonyítéka, hogy az utóbbi időkben, – de ez alkalommal főként – kimagaslóan sok a salgótarjáni, vagy Salgótarjánból, esetleg Nógrád megyéből származó, elszármazott fiatal alkotó. Ez erőt és lelkesedést is ad az idei évtől megújult kurátori csapatnak a triennálé szervezéséhez, lebonyolításához.