Az oktató tananyag ide kattintva érhető el: Salgótarján és a vasút
„A VILÁGHÁBORÚ EMLÉKE 1914–1918” – NÓGRÁDI KATONÁK A NAGY HÁBORÚBAN
A nógrádi hadkötelesek zömmel a nógrádi háziezred, a császári és királyi losonci 25. gyalogezred, a császári és királyi losonci 16. tábori tüzérezred, az egri 60. császári és királyi gyalogezred, a 16. honvéd népfelkelőezred, a besztercebányai 16. honvéd gyalogezred, valamint a 29. császári és királyi tábori vadászzászlóalj kötelékében harcoltak az első világ- háborúban.
A katonák megjárták a Nagy Háború több jelentős harcterét, harcoltak a keleti és az olasz front véres ütközeteiben és jelen voltak a román hadszíntéren is. Részt vettek a lemberg-rawaruszkai csatában, helytálltak a San mentén, és beírták neveiket a történelembe a limanovai győzelemmel és a gorlicei áttöréssel. Küzdöttek az olasz fronton, a Hétközség-fennsíkon, megsebesültek Doberdónál, az isonzói és a piavei csatákban.
A kiállítás címét és gerincét is Haázer Nándor tüzér szakaszvezető tűzmester A világháború emléke 1914–1918 címmel ellátott fotóalbuma adja. Haázer a losonci 16. tábori tüzérezred első ütegénél szolgált. 1914. július 30-ai bevonulásától 1915. november 5-ig frontnaplót is vezetett a keleti fronton.
A tüzérezred 1914 augusztus végétől 1918 márciusáig harcolt a keleti fronton. A breszt-litovszki béke után – a Monarchia összeomlásáig – az olasz fronton teljesítettek szolgálatot.
Az alakulatot a 4. hadsereghez tartozó 27. gyaloghadosztályba osztották be. Az ezred 1914 augusztus végén a Komarow körüli harcokban esett át a tűzkeresztségen. Októberben kitüntették magukat a San menti harcokban: biztosították a folyón való hídverést, majd a hadosztály csapatainak az átkelését. 1914 végén és az új év elején Észak-Lengyelországban harcoltak, majd a Przemysl felszabadításáért indított harcokban vetették be az alakulatot. 1915 nyarán részt vettek Przemysl és Lemberg felszabadításában. 1916 nyarától 1918 februárjáig Kelet-Galíciában folytattak állóharcot. Az ezred 1918. február 1-től a 27. tábori tüzérezred nevet vette fel.
Haázer képei az orosz fronton készültek. Ő maga írja hadinaplójában, hogy 1914. december 20-án kapott 3 db fényképet. A fényképeket a fotóalbum tanúsága szerint további felvételek követték, amelyek feltehetően már hazatérte után kerültek az albumba.
Haázer fotóalbuma 43 db nagyobb és 7 db kisebb méretű képet tartalmaz. Az album fényképeinek jelentékeny részét teszik ki a harctérről és a tüzérségi fegyverekről készített felvételek. Az album másik legjelentősebb egységét a tábori életről készült fotók alkotják. Ide soroltuk Haázer ütegének arc- és csoportképeit, és az ezredparancsnok Kerchnawe Hugó ezredes csoportjáról készült felvételeket. Az uralkodói felvételek közül II. Vilmos német császár, valamint a trónörökös Károly főherceg 1915. évi frontlátogatásait megörökítők azért is értékesek, mert a látogatásokat Haázer frontnaplója is említi. A fotóalbumban megtalálható IV. Károly király 1917. júliusi látogatásának felvétele is.
A katonák tábori postai levelezőlapokon üzentek szeretteiknek. Az egyszerű és színes levelezőlapok mellett a tiszthelyettesek, tisztek előszeretettel küldtek „harctéri emléket”, fényképet magukról, kisebb csapategységeikről.
A levelezőlapok és a fotóalbum a kiállított tárgyakkal együtt emberi üzenetek, amelyek a világháború történetének emlékeivé váltak.
Salgótarján, 1956. december 8.
Sortüzeken azokat az eseményeket értjük, amikor felfegyverzett reguláris alakulat, vagy félreguláris csoportosulás tüzet ad le a határozott céllal csoportosuló fegyvertelen civil tömegre, illetve fegyvertelen civil csoportokkal lévő fegyvertelen egyenruhásokra. (M. Kiss Sándor definíciója)
Előzmények Salgótarjánban
Az 1956-os forradalmi események Salgótarjánban és Nógrád megyében vér nélkül zajlottak. A november 4-i szovjet beavatkozást követően november közepére patthelyzet állt elő országosan és Nógrád megyében is. Az egyik oldalon az üzemek és intézmények munkástanácsai valamint a forradalom napjaiban megválasztott megyei forradalmi bizottságok, a másikon a Kádár János féle Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt elismerő szervek álltak. A közel egy hónapig terjedő időszakban (nagyjából november második harmadától december elejéig) a politikai ellenállás különböző módszereinek alkalmazása volt általános országszerte. A szovjet megszálló fegyveres erők védelme alatt szerveződő Kádár féle hatalom először tárgyalásokra, alkudozásokra, időhúzásra kényszerült. Ez időszak alatt szervezés alatt állt a régi-új hatalomhoz feltétlenül lojális rendőri- és honvéd karhatalom, mely december elejére került bevethető állapotba.
November 13-án a nógrádi iparmedence munkástanácsainak küldöttei a Salgótarjáni Acélárugyárban úgy döntöttek, hogy nem ismerik el a Mrázik János vezette Megyei Forradalmi Tanácsot. Ezután a Hadady Rudolf vezette acélgyári fegyveres csoport visszafoglalta a megyei tanácsot Kádár János helyi követőitől. (A megyei tanács épületének időleges közös használatáról aznap született egy megállapodás az acélárugyárban tartott tanácskozáson a két fél között, melynek eleme volt a kettős őrség. A tanácsépületnél őrséget adó alakulat azonban nem tudott a megállapodásról, és megriadva a megjelenő Hadady-féle csoporttól, elvonult.) November 14-én jelentek meg a szovjet csapatok a városban.
November 17-én ismét működni kezdett a november 6-án feloszlatott Nógrád Megyei Nemzeti Bizottság. November 21-én megalakult a Nógrádi Szénbányászati Tröszt Központi Munkástanácsa. Ugyanezen a napon a megyei tanács épületében megalakult a megye üzemeinek, bányáinak, intézményeinek küldötteiből a megyei munkástanács. Elnöke Szabó Ervin géplakatos lett. A hónap második felében tehát megvalósult a forradalmi események koordinálására a munkástanácsok egysége. Hathatós fegyverük a munkabeszüntetés volt.
A berendezkedő régi-új hatalom közben saját embereivel töltötte fel a közigazgatást, illetve a rendvédelmi szerveket, amely ellen a forradalmi szervek folyamatosan tiltakoztak. A legtöbb konfliktus a karhatalomban (a köznyelv szerint: „pufajkások”) szolgálatot teljesítők miatt merült fel: tagjai részegeskedtek, inzultáltak járókelőket, lövöldöztek munkásszállító járművekre. A fenti kérdésekről is tárgyalt november 28-án a megyei munkástanács vezetése Cser Gyula kormánykiküldöttel, valamint Koltai Vilmos megyei karhatalmi parancsnokkal. November 30-án ülésezett a megyei munkástanács, melynek szünetében bányászok érkeztek, és közölték, hogy a tröszti munkástanács intézőbizottságának ülését a karhatalmisták fegyveresen oszlatták fel.
A felháborodás nyomán egy 8 pontból álló követelést állítottak össze, melyet el kívántak juttatni a kormánynak és a Nagy Budapesti Munkástanácsnak. A szovjet városparancsnok utasította a rendőrséget, hogy oszlassa fel a munkástanács gyűlését, amit az teljesített.
A megyei munkástanács küldöttsége másnap indult Budapestre, Pásztón a karhatalmisták letartóztatták őket, de Salgótarjánba szállításukkor a lakosság kiszabadította őket. Egy másik, még november 30-án elindult nem hivatalos küldöttség Budapesten egy kormánytisztviselővel tárgyalt, akinek átadtak egy négypontos követelést a kormánynak címezve. (A hivatalos, 8 pontos követelést a nagy sietségben otthon hagyták.) A követelés legfontosabb eleme az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának és a karhatalomnak a megtisztítása volt. Közölte a küldöttség azt is (a november 30-i munkástanácsi ülés felhatalmazása nélkül), hogy ha legkésőbb december 3-ig nem ad a kormány megfelelő választ, általános sztrájk lesz a megyében.
December 1-én a karhatalom letartóztatta Mlinarik Istvánt, a Nógrád Megyei Nemzeti Bizottság elnökét, valamint a bizottság több vezető tagját. Kiszabadításuk érdekében 200 pedagógus tüntetett, melynek hatására szabadon engedték a vezetőket.
December 2-án a fővárosból visszatért nem hivatalos küldöttség beszámolt útjáról az ekkor az acélárugyárban székelő megyei munkástanács vezetőinek. A vezetés kifogásolta a sztrájkkal való fenyegetést, mivel arra nem volt felhatalmazása a küldöttségnek. Végül abban maradtak, hogy ha másnap reggelig nem érkezik válasz a kormánytól, 48 órás ülősztrájkot tartanak Nógrád megyében. Válasz híján december 3-án megkezdődött az ülősztrájk.
Ugyanaznap érkezett Salgótarjánba Házi Sándor honvéd vezérőrnagy, Uszta Gyula, a Néphadsereg Katonai Tanácsa elnökének megbízásából, aki az MSZMP megyei első titkárával, Jakab Sándorral vette fel a kapcsolatot. Ezen a napon megjelent a megyei munkástanács tájékoztatója, melyben a korábbi követeléseken túl követelték a megyei MSZMP sorainak megtisztítását a kompromittált személyektől.
Az ülősztrájk után, december 5-én Nagybátonyban, majd aznap este Salgótarjánban tárgyaltak a megyei munkástanácsi vezetők a megyébe delegált termelési kormánybiztossal, Pothornik Józseffel, valamint szovjet tisztekkel a karhatalom megtisztításáról. A tárgyalások eredmény nélkül zárultak. Aznap megállapodás született arról, hogy a megyei munkástanács visszatérhet a megyei tanács épületébe.
December 6-án Koltai Vilmos ezredes, a megyei karhatalom parancsnoka a fővárosba utazott, hogy jelentést tegyen a salgótarjáni helyzetről. December 7-én a tröszti központi munkástanács közleményben felszólította a szénmedence dolgozóit, hogy másnap, 8-án vegyék fel a munkát.
A tüntetés
A december 8-i tüntetés közvetlen előzménye két letartóztatás volt. Házi Sándor vezérőrnagy parancsára egy karhatalmi alakulat sztrájkra buzdító röplapok terjesztésének vádjával Kisterenyén letartóztatta Gaál Lajos tröszti munkástanácstagot, valamint egy korábbi politikai elítéltet, Viczián Tibort, aki részt sem vett a forradalmi eseményekben. Utóbbit valószínűleg azért, mert nem találták a másik kijelölt személyt, Kelemen Károlyt, aki a Kisterenyei Szolgáltató Üzem munkástanácsának tagja volt. (Kelemen elrejtőzött, később külföldre távozott.) A karhatalmisták azonban valószínűleg mindenképp „produkálni” akarták a két személy letartóztatását. A két embert Salgótarjánba szállították és a BM főosztályon (megyei rendőrkapitányság) helyezték őrizetbe őket.
Az őrizetbe vételről már a kora reggeli órákban értesültek a munkástanács vezetői, bár az terjedt el, hogy mindkét személy a munkástanács tagja. Szadvári Béla, a tröszti munkástanács ötös bizottságának elnöke értesítette a tiribesi, kányási, és szorospataki bányaüzemeket a letartóztatásról. A megyei munkástanács elnök, Szabó Ervin felhívta a kisterenyei bányaüzemet. Szabó egy bizottság felállítását javasolta, akik Salgótarjánban személyesen győződtek volna meg a letartóztatás tényéről. A helyi bányászok azonban az azonnali kiszabadításra készültek: a szorospataki üzem egy csoportja már akkor úton volt, mikor Szabó még telefonon beszélt a kisterenyei üzemmel. A munkástanács elnöke motorbiciklin Nagybátonyból a másik legjelentősebb helyi üzembe, az acélárugyárba érkezett, de a gyári munkásokat sem tudta lebeszélni a tüntetésről.
A reggeli-délelőtti órákban Szabó István főkapitány és Ladvánszky Károly civil ruhás rendőröket küldött ki a városba a helyzet szemmel követésére. Időközben a BM főosztályra érkezett Saljupin alezredes, a város szovjet katonai parancsnoka, aki azt a parancsot kapta, hogy védje meg az épületet. Házi Sándor értesülve a felvonulás előkészületeiről, jelentést tett Uszta Gyulának, aki az események súlyosbodása esetén újbóli jelentést kért. Miután ez bekövetkezett, Uszta parancsára Házi beszélt Tömpe István belügyminiszter-helyettessel, aki felszólította Házit, hogy „…nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak”.
Szovjet alakulatok megszállták a rendőrkapitányság épülete előtti területet, három harckocsi a főúton helyezkedett el. Mrázik János vezetésével 80-100 fős karhatalmi csoport őrizte a megyei tanács épületét, egy szakasz a tanácsépület előtt sorakozott fel, valamint lezárták a polgári iskola és a megyei tanács épülete közti főutat. A rendőrség épülete előtt húzódó kábelfektetés miatt ásott árokban – mintegy lövészárokban – szovjet katonák helyezkedtek el. A lövészárokban lévőket az épület két végénél álló harckocsi védte.
Jakab Sándor, az MSZMP megyei első titkára a megyei pártbizottságról a rendőrkapitányság épületébe 10 óra körül érkezett.
A tüntetők folyamatosan érkeztek reggel 9 órától a megyei rendőrkapitányság, illetve a megyei tanács előtti területre. Először a Kisterenyéről érkező 100-150 fős bányász csoport jelent meg, akik egy rendőrtiszt beszéde nyomán hajlandó lett volna távozni. Mikor a csoport elindult volna, megérkezett egy több száz fős, bányászokból és munkásokból álló tömeg, így maradtak a kisterenyeiek is. Délelőtt 11 órára, becslések szerint 3-4000 fős tömeg tüntetett a területen. Más szemtanúk 1000-1500 főre teszik a megjelentek létszámát. (A tüntető tömeg létszámának becslését nagyban segítené egy a helyszínes történő utólagos modellezés, hogy mennyi személy fér el az adott területen.) A tömeget javarészt bányászok, üveggyári-, tűzhelygyári és bányagépgyári munkások, AKÖV dolgozók alkották, valamint megálló járókelők, érdeklődők - köztük diákok is. A tömeg elfoglalta a két középület előtti Rákóczi úti útszakaszt és járdát. A rendőrkapitányság előtti részen álltak sűrűbben, ritkásabban a megyei tanács felé eső útszakaszon.
A rendőrkapitányság előtt tüntető tömeg követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását, valamint hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt. Többen szidalmazták a kivezényelt karhatalmi alakulatot. A források szerint a rendőrkapitányság épületében lévő Házi, Ladvánszky és Saljupin próbálkozott a tömeg leszerelésével, eredmény nélkül.
A felvonuló ezres nagyságrendű (visszaemlékezés szerint mintegy 3000 fős) acélgyári tömeg úton volt, de nem érkezett meg a területre a sortűz kezdetéig, „lekéste” a tüntetést. A városközpontban, nagyjából az Állami Áruháznál haladt a tömeg a Vásártér felé, mikor meghallották a lövéseket.
A sortűz és következményei
A rendkívül feszült helyzetben fél 12 körül a megyei tanács felől tüzeltek, ahol karhatalmisták álltak. Az első sortűz után az AKÖV garázsmestere, Ferenczi István hirtelen ötlettől vezérelve egy nála lévő gyakorló hanggránátot dobott a megye tanács előtt felsorakozott karhatalmisták mögötti füves területre. Célja az volt, hogy a további lövöldözést megakadályozza, de cselekedete balul sült el: a robbanás mindkét oldalon csak a pánikot erősítette. A robbanás után a szovjet alakulatok és a rendőrkapitányság épületében tartózkodó fegyveresek is tüzelni kezdtek az ekkor már menekülő tömegre. A menekülők zömmel nyugati irányba futhattak az ekkoriban még részben felépült Vásártéri lakónegyed felé, illetve ott kereshettek fedezéket. A források szerint a karhatalmisták két tárat lőttek ki.
A megyei kórház igazgató főorvosának 1957. január 13-i jelentése szerint a sortűz után 135 halottat és sebesültet szállítottak a megyei kórházba (a korábbi bányatársulati kórház épületébe). Halottan hoztak be 27 személyt, műtétek közben és után további 19-en vesztették életüket. Halotti anyakönyvi adatok szerint tehát 46 halálos áldozatról tudunk, illetve ennyi sortűz következtében elhunyt személy nevét ismerjük. Fontos megemlíteni, hogy a városi közemlékezet 131 halálos áldozatot tart nyilván. A halottak számát tekintve egyébként a korabeli híradások, illetve későbbi, rendszerváltozás előtti kiadványok is eltérő adatokat közöltek. Az 1990-es rendszerváltozás kezdetétől azonban mindeddig további halálos áldozat neve nem merült fel. Jelenlegi ismereteink szerint tehát 33 férfi, 2 fiúgyermek, valamint 11 nő vesztette életét.
Az esemény egyoldalúságát mutatja, hogy egyetlen karhatalmista, rendőr, vagy szovjet katona sem szerepelt a halottak és sebesültek listáján. A december 13-14-én a Budapesti Rendőrkapitányság Technikai Alosztálya által végzett helyszíni és fegyverszakértői vizsgálata többek között megállapította, hogy „…a lövések a kapitányság elől jöttek legnagyobb részben és a szemben lévő Rákóczi út 97. sz. épület felé irányultak”. A hatalmi propagandát, miszerint a tömegből is tüzeltek, cáfolta a vizsgálat: „…a megyei rendőrfőkapitányság épületének falát az események időszakában lövések nem érték”. A helyszíni vizsgálat 318 kilőtt különböző hüvelyt talált. A vizsgálat eredményeit természetesen titokban tartották.
A tragikus esemény után megkezdődött a halottak és sebesültek kórházba szállítása. A kórház egészségügyi személyzete alig győzte a sebesültek ellátását. Rádión keresztül mozgósították az egészségügyi szakszemélyzetet. Körzeti orvosok és ápolónők siettek a sebesültek segítségére.
Az esemény után Beda József azonnal tájékoztatta a budapesti brit nagykövetséget, illetve Steigerwald Ottót, aki a megyei munkástanács képviseletében a budapesti SZOT székházban tartózkodott a munkásküldöttek országos értekezletén. A sortűzről szóló hírt nem sokkal megtörténte után közölte a Szabad Európa Rádió.
A sortűz után a karhatalmi alakulat elvonult. A rendőrkapitányságon lévő Salupin parancsára a megyei pártbizottság rendőrségen lévő képviselői egy röplapot szerkesztettek, melyben meghamisítva az eseményeket, azt ellenforradalmi provokációnak minősítették. A szovjet katonai városparancsnokság és a megyei rendőrkapitány közös parancsa alapján a város területén kijárási tilalmat rendeltek el, valamint azonnali hatállyal feloszlatták a megyei munkástanácsot. A sortűz halálos áldozatait nem temethették el a hozzátartozók közösen, vagy csoportosan, tartva az esetleges újabb demonstrációtól.
A délutáni óráktól kezdetét vette a forradalomban aktív szerepet vállaló személyek letartóztatása. A következő napokban sor került a kor jogi normái szerint is teljesen törvénytelen leszámolásra: december 13-án az acélgyári gyári őrség két tagját, Hadady Rudolf parancsnokot és Hargitay Lajost megkínozták és meggyilkolták Hugyagon.
Sokan a külföldi emigráció útját választották.
A tűzparancs kérdése nem tisztázott. Jelen pillanatban nem bizonyított, de valószínűsíthető, hogy volt konkrét felső parancs a salgótarjáni sortűzre. Marosán György sokat idézett december 8-án, reggel elhangzott fenyegetése a Rácz Sándor és Steigerwald Ottó vezette munkástanácsi küldöttség felé, miszerint „innentől nem tárgyalunk, innentől lövünk”,utal a felső pártvezetésben december első napjaiban megszületett döntésre. Ekkor döntöttek arról, hogy minden eszközzel felszámolják a kettős hatalmat. Mikor december 8-án az idézett mondat elhangzott, már bekövetkezett a december 6-i budapesti nyugati pályaudvari fegyverhasználat, valamint a december 7-i tatabányai sortűz. Érkezhetett tehát konkrét tűzparancs a fővárosból.
Születhetett helyi, politikai-karhatalmi döntés is az adott helyzetre reagálva, ami rímelne a belügyminiszter-helyettes Tömpe András erélyességet követelő, de nem konkrét és parancsszerű utasítására. („Nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak!”) (Feltételezés, de az esetleges tűzparancs okai között szerepet játszhatott az is, hogy az acélgyáriak ne csatlakozhassanak a tüntetőkhöz – ha odaértek volna, azzal közel megduplázódik a tömeg.)
Nem zárható ki az sem - ismerve a feszült helyzetet -, hogy valamelyik karhatalmista egyszerűen nem tudta magát fegyelmezni. A korábbi hetekben is bebizonyosodott, hogy a „pufajkások” gyakran kezelhetetlenek voltak, szolgálat alatt is alkoholt fogyasztottak. Könnyen megtörténhetett, hogy valamelyik fegyveres nem tudta elviselni a tüntető tömeg nyomását, a feléje érkező szidalmakat, és tüzelni kezdett. Egy lövés pedig elindította a láncreakciót.
Az 1956 decemberében bekövetkezett sortüzek közül kirívóan a salgótarjáni követelte a legtöbb áldozatot. Az október 25-i budapesti Kossuth-téri, valamint az október 26-i mosonmagyaróvári mellett pedig a salgótarjáni volt a legvéresebb, legtöbb halálos áldozatot követelő sortűz a forradalom egész ideje alatt. A történészek és a közemlékezet szerint is fordulópontot jelez a december 8-i dátum: innentől kezdve a Kádár-féle hatalom könyörtelen példát statuálva véglegesen felszámolta a forradalom megmaradt szervezetrendszerét, és megtörte annak tömegbázisát.
Irodalom:
1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Szerkesztette: Á. Varga László. Salgótarján, 1996
Salgótarján történelmi kronológiája II. (1945-1977) Szerkesztette: Cs. Sebestyén Kálmán. Salgótarján, 2002
Á. Varga László – Pásztor Cecília: Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/2. (1956. november 14. – 1957. január 16.). Salgótarján, 2002
Á. Varga László: Sortűz Salgótarjánban. In: Rubicon 2010/09, valamint http://nmlevel2-1956.blogspot.hu/2010/10/salgotarjan-tortenetenek-legtragikusabb.html
Salgótarján, 1956. Dokumentumválogatás tanulók részére. A bevezetőt írta, a kötetet összeállította és szerkesztette: Cs. Sebestyén Kálmán. Salgótarján, 2002
Schiffer Pál – Dávid János – Geskó Sándor: Forradalom, sortűz, megtorlás. Budapest, 1990
Tyekvicska Árpád: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük” Parancs az 1956-os sortüzekre? http://www.nogradarchiv.hu/data/files/206414744.pdf
Szvircsek Ferenc: Nógrádi bányászok és bányák az 1956-os forradalomban. In: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére. Szerk: Bircher Erzsébet és Schuller Balázs. Sopron, 2006
Kiss András János: A salgótarjáni acélgyár története 1956-ban. Salgótarján, 2012
Szokács László: 1956 Salgótarján véres decembere. Salgótarján, 2001
A Dornyay Béla Múzeum történeti tárgyi gyűjteményébe 2006-ban került be Bátfai József zagyvapálfalvai bányakovács inge, melyet akkor viselt, amikor a 1956. december 8-i salgótarjáni tüntetés és sortűz során halálos lövés érte.
A pamut anyagú férfi konfekció ingen jól látható Bátfai József alvadt vére, valamint két golyó ütötte nyom, illetve szakadás.
Az ing viselője 1956. december 8-án reggel a munkahelyére, a Nógrádi Szénszolgáltató Vállalat kisterenyei üzemébe érve szembesült azzal, hogy a munkatársai tüntetésre készülődnek. A tüntetés oka az volt, hogy aznap hajnalban karhatalmisták letartóztattak két munkástanácsi vezetőt. Bátfai korábban kimaradt a forradalom eseményeiből akkor is csak a többiek unszolására vett részt a salgótarjáni BM megyei főosztálya előtti tüntetésen, ahol a letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. A téren ezres nagyságrendű tömeg tüntetett, zömében bányászok, üveggyári és tűzhelygyári munkások, AKÖV dolgozók.
A délelőtt fél 12 tájban kirobbant sortűz első sorozata elől Bátfai Józsefnek még sikerült fedezékbe húzódnia. Az akkor épülőfélben lévő vásártéri lakótelep területén keresztülhaladó keskenynyomtávú bányai iparvasút alagútjában húzta meg magát. Észrevette, hogy egy ismerős zagyvapálfalvai ipari tanulót comblövés ért, és segítségért könyörög. Megpróbálta megmenteni, fedezékbe vinni, de a kezdődő második sortűz következtében Bátfait hátulról két lövés érte. Nem halt meg azonnal, még elkúszott az alagút bejáratáig. A kórházba szállítás után vesztette életét. (Az ipari tanuló fiatal is életét vesztette.) Holttestét a bányai villamoson hordágyon vitték el a zagyvapálfalvai halottasházba. A hordágy tele volt vérrel, merni lehetett belőle. A sortűz következtében ismereteink szerint negyvenhatan vesztették életüket, közülük heten Zagyvapálfalváról.
Az inget a családtagok adták át a múzeumnak, tőlük ismerjük Bátfai József halálának körülményeit is.
… amikor lőni kezdtek
… amikor lőni kezdtek – Élő történelem másként
Az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkársága támogatásával a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ Élő történelem másként – múzeumok a virtuális térben címmel mintaprogramot indít el, melyben a Dornyay Béla Múzeum is együttműködő partner volt.
A Dornyay Béla Múzeum Élő történelem másként – múzeumok a virtuális térben című mintaprogramban Salgótarján történelmének egyik legjelentősebb eseményét idézte fel: az 1956. december 8-ai történéseket.
1956. december 8-án Salgótarjánban, a délelőtti órákban tüntetésre gyülekeztek környékbeli bányák, illetve helyi üzemek dolgozói, számos járókelő. A 3-4 ezres (más becslés szerint 1-2 ezres) tömeg egy munkástanácsi vezető, valamint egy korábbi politikai elítélt szabadon bocsátását követelte. A BM megyei főosztálya (megyei rendőrkapitányság), és a szomszédos megyei tanács épületének védelmére karhatalmi egységeket és szovjet katonákat vezényeltek. Máig tisztázatlan körülmények között, fél 12 tájban robbant ki az a sortűz, amely mai ismereteink szerint 46 halálos áldozatot követelt. Száznál is több sebesültet szállítottak kórházba. Többen a kórházban, vagy az oda való szállításuk közben vesztették életüket. Köztük volt egy zagyvapálfalvai bányakovács, Bátfai József is, aki munkatársaival érkezett a tüntetésre.
A film által bemutatott műtárgy Bátfai József, zagyvapálfalvai bányakovács inge, melyet a tragédia napján viselt. Az inget, melyen jól láthatók a golyó ütötte nyomok, Bátfai József özvegye ajándékozta a múzeumnak 2006-ban. A filmünk alapján a fentebb említett történelmi eseményre építettük Bátfai özvegyének visszaemlékezése alapján.