Balázs János kvíz

Gaál István életútja

Bóna Kovács Károly

Dargay kvíz 1

Dargay kvíz 2

Online tárlatvezetéseink mai részében múzeumunk egyik legszínesebb és egyben legértékesebb műalkotása kapcsán Rippl - Rónai József festészetéről mesélünk.

1906 a régóta várt pozitív változás éve Rippl - Rónai József (1861 – 1927) életében. A neves festőművész a századforduló idején úgy döntött, hogy 13 év után a festészet fővárosának tartott Párizsból visszatér Magyarországra. A budapesti művészeti élet kezdetben félreismerve művei kvalitását nem fogadta el a szokatlan, külföldi ízű, élénk színekben gazdag kompozícióiát. A kezdeti lehangoló sikertelenséget követően csupán a negyedik budapesti tárlata, amelyet a Könyves Kálmán Szalonban (Budapest, Nagymező utca 37-39.) rendeztek, hozta meg számára a hazai elismerést és a biztos egzisztenciát. A magyar kultúra évszázados hagyományként előszeretettel figyelte a párizsi történéseket, így Rippl - Rónai József művészeti értékeinek felfedezésével, valamint a Henri Matisse (1869 – 1954) és a fauves (vadak) mozgalom hatását Budapestre hozó Czóbel Bélának (1883 – 1976) köszönhetően elkezdődhetett a hazai modern festészet megteremtése.  Az elkövetkező években Rippl felszabadult alkotókedvvel festett újabb és újabb különleges hatású alkotásokat. Művészetének ezt a periódusát, a kukoricaszemek formájára emlékeztető festékfoltokról, „kukoricás korszaknak” nevezte el.

Rippl Rónai József: Reggelizőasztal

Olajfestményein a korábbi évek színhasználatához képest „megvadult” színek jelentek meg. A tüzes „színharsogást” a művész szerint aktuális kedélyhangulata követelte. Rippl a „kukoricás festés” receptjét meghatározva a híres francia posztimpresszionista festő, Paul Gauguin (1848 – 1903) új festészetet tanító szavait idézte: „Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van." Rippl-Rónai József a festményeken barna vagy angolvörös kontúrozással festette meg az ábrázolt formák körvonalait, majd a felületeket pöttyözéssel töltötte ki, olyan módon, hogy vibráló, élénk hatást keltve a pigmentszemcsék szabálytalan játékával oldotta fel a kontúr szigorúságát. A pöttyözést a „pointilizmus vagy divizionizmus” francia festőitől, Georges Seurat-tól (1859-1891) és Paul Signac-tól (1863 – 1935) kölcsönző képein a tér fokozatosan elvesztette mélységét, az ábrázolás síkszerűvé, kétdimenzióssá vált. A már említett gauguini "cloisonné" szerinti színfelületek erőteljes színfoltokká váltak, háttérbe szorítva a tárgyi világ formáit. Rippl festészetét Lázár Béla e szavakkal értelmezte:

„Számára a tárgyi világ csak ürügy; festészetében az egyenletes ecsetvonásokból építkező színegyüttesek síkkomponálása a lényeg. Már csak az erőteljes körvonalak mintázata utal az »ábrázolt« jelenetekre, képeit festői egység és közvetlenség jellemzi. A festmények harmóniája nem a külső világból szűrődik át a képi realitásba, hanem a kompozíciók önnön kvalitásaiból adódik."

Festményeinek fő témája a saját életéből, abból a mikrokozmoszból táplálkozik, amely a szülővárosában, Kaposvárott letelepedett festőművész mindennapjait meghatározta. Ebben az időszakban Rippl képeinek állandó modellje francia felesége Lazarine és nevelt leányuk Paris Anella. A vidéki lassabb élet velejárója volt, a megnyugtató természetközelség. Lakhelyük, a kaposvári Róma-villa csodás parkja gyakran a kompozíciók képi hátterét adta.  A Dornyay Béla Múzeum Mihályi-gyűjteményében őrzött Rippl- Rónai festmény a művész kukoricás korszakának egyik legszebb alkotása. Különlegessége, hogy a képi műfajok finom találkozásáról szól. (életkép, csendélet, tájkép).  A Róma-villa verandáján fehér asztalterítőn a reggeli étkezés porcelán kellékei sorakoznak. A képmező előterében élénk vörös árnyalatú kerti székek láthatóak erőteljes színpárt képezve a sárgára festett faverandával. A háttérben a villát körülvevő természet ábrázolásával kinyílik a tér a park fái felé.  A festményt szemlélve és Paris Anella visszaemlékezését olvasva közel kerülhetünk az otthoni csend szépen megőrzött emlékéhez.

„Egyik fő jellegzetesség a Róma villái életnek az volt, hogy nagyon korán kellett felkelni. Majdnem minden reggel - természetesen nyáron és csak ha jó volt az idő - már 5 órakor talpon voltunk. Gyors, ahogy elneveztük, macskamosdás után elindultunk, Józsi bácsi, Pubi, ennek húga Baby, aki a szünidőt szintén nálunk töltötte - és én, egy hosszabb erdei sétára. A közelben volt a gyönyörű szent pali erdő, amely körülvette a Róma-hegyet és a vége az ivánfai hegy völgyében volt. Rendszerint ezt az utat jártuk meg. A park alsó részében a völgyben, az ott levő kerekes kútból Pubinak, Józsi bácsi segítségével, vizet kellett húznia, amiből azután mindnyájunknak - akár tetszett, akár kellett, akár nem - inni kellett. Józsi bácsi roppant élvezte a jó hideg vizet. Részemre azonban ez volt a kirándulás legkellemetlenebb pillanata. Utáltam az üres gyomromba a hideg vizet, szinte hányingert kaptam minden alkalommal - de Józsi bácsinak az volt a véleménye, hogy ez nagyon egészséges.

A kúttól azután még felkapaszkodtunk a dombra, ahol már terített asztal várt bennünket, finom kakaóval és vajas kalács. Gyümölcsöt akár egész nap ehettünk.”

Rippl-Rónai emlékkönyv - Paris Anella visszaemlékezéseivel Rippl-Rónai Józsefről. Kaposvár, 2008.

Egry József

Derkovits Gyula (1894 – 1934) művészetében a 1920-as években alkotó fiatal képzőművészekhez, Szőnyi István (1894  –  1960) körének törekvéseihez hasonlóan fontos szerepet töltöttek be a sajátos tematikájú önarcképek.

Derkovits a modern képzőművészetet bemutató egyik meghatározó fővárosi kiállítóhelyén, a Belvedere – képszalon számos tárlatán szerepelt a rézkarcoló nemzedék alkotóinak társaságában. A rézkarc készítést Kmetty János (1889- 1975) műtermében ismerte meg. E technika legizgalmasabb képi témáit a „szerepjátszó portrék” jelentettek. Művei közül a radikálisabb kompozíciók közé tartozott az ún. püspök – önportré. A képen a politikai ideológiáját nyíltan megmutató, azért elszántan küzdő papként ötágú csillaggal díszített püspöksüveggel fején ábrázolta önmagát. E képtípus nem volt egyedülálló jelenség a kor festészetében, a főpapi ornátusban megfestett művész-önarckép másik ismert példája többek között Czigány Dezső (1983 - 1937) ironikus hangvételű bíborosportréja.

A Szőnyi Istvánnal egyidős Derkovits Gyula önképzéssel, különböző szabadiskolákban és műtermekben sajátította el képzőművészeti alapismeretit. Meghatározó volt számára a Nyolcak művészcsoport tagjának, Kernstok Károlynak a nyergesújfalui iskolájában eltöltött időszak. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, aki számos képzőművész ismert modellje volt. A Pesti Napló 1922-ben a „Látogatás híres modelleknél” című interjújában a kettőjük a kapcsolatát így mutatta be:

„Izmos, különös mélyről aknázó, nagyot akaró és nagyon érdekes tehetség ez a fiatal, sápadt, szőke fiú, Derkovits Gyula volt asztalossegéd. Az asszony született, Dombay Viktória összesen huszonegy éves és öt év óta hivatásos aktmodell. Nyergesújfalun ismerkedtek meg három évvel ezelőtt, a Kernstock-iskolában, és a házasságközvetítő maga Kerstock mester volt,  „kért, hogy menjek hozzá és segítsem ezt a fiút, mert magában bizony nem él meg. Így lettem én az uram első mecénása…"

A nehéz sorsú, sokat nélkülöző házaspár kapcsolatáról szól Derkovits Gyula „Mi ketten.” – sorozata. Derkovits művészetében az otthon-képek intim világát megjelenítő alkotásai közül kiemelkedek az 1927 – 1933 között készült kettős önarckép - sorozatok. A „Mi ketten” téma számos variációja maradt fenn, köztük a Mihályi-gyűjtemény expresszív hatású rézkarca, amely a kicsi népszínházutcai lakásműteremben mutatja az éppen alkotó festőt és az őt életben tartó múzsáját, Vikit. A szeretet és megértés szép példáját mutató kapcsolatuk 1934-ben ért véget, amikor a betegség és a szegénység együttes kínjai miatt elhunyt Derkovits Gyula. Félbemaradt életműve a két világháború közötti magyar képzőművészet kiemelkedő öröksége. A tiszteltet és a művészete iránti megértést csupán halála után kapta meg. Művészi értékeinek elismertetésében nagy szerepe volt a festőt személyesen is jól ismerő Mihályfi Ernőnek, aki szomorú barátként írta meg a művész nekrológját.

„…39 évig élt Derkovits Gyula, rettentő szegényen, gőgös szégyenkezéssel elbújva az emberek elől. Csak egy volt közülük mellette, Viki, a felesége, aki 15 éve önfeláldozással ápolta, biztatta és dolgozott érte: modellt állt, súrolt, mosott vagy papírzacskót ragasztott. Derkovits Gyulát kevesen ismerték, csak a képei tűntek fel itt-ott, kiállításokon, mindig a legteljesebb elismerést, lelkes kritikákat aratva.”

Mihályfi Ernő Derkovits művészete iránti szertette és műértő figyelme is szépen megmutatkozik a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban őrzött egykori műgyűjteményében szereplő remek alkotások válogatásában.

Gulácsy Lajos emlékére

A Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti gyűjteménye 35 db Szalay Lajos grafikát őriz, melynek egy része a Mihályfi-gyűjteménnyel, a másik része pedig az I. Országos Rajzbiennálé révén került a múzeumba, ugyanis Szalay Lajos kamarakiállításával nyílt meg e jelentős kiállítás.

A Kossuth-díjas festő- és grafikusművész 1909-ben született Őrmezőn, Tarnabodon és Miskolcon gyermekeskedett, majd Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1946-ban Párizsba utazott, innen rövidesen Argentínába emigrált, a tucumáni egyetemen, majd a Buenos Aires-i-i képzőművészeti főiskolán tanított. Grafikusként hamar nagy hírnévre tett szert, több rajzalbuma is megjelent, és azt írták róla, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni. 1960-ban családjával együtt az USÁ-ba költözött. Itt készült világhíres Genezis című albuma. Első hazai önálló kiállítása 1972-ben volt. Ezután hazalátogatásai sűrűsödni kezdtek, gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt Budapesten és Miskolcon. A Szalay-házaspár 1988-ban költözött végleg haza, Miskolcon telepedtek le. 1995-ben hunyt el. Művészetét világszerte elismerik, a legenda szerint maga Pablo Picasso nyilatkozott így róla: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.”

Szalay Lajos művei a Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

Mattis Teutsch János a brassói faipari iskola elvégzése után Budapesten, Münchenben és Párizsban folytatta művészeti tanulmányait. Ezt követően visszatért szülővárosába, Brassóba, ahol egykori iskolája tanáraként dolgozott. A faplasztikák készítése mellett kezdetben tájképeket, majd absztrakt kompozíciókat festett. (Érzetek, 1919, Lelki virágok 1920.)

„Az első akvarelleken szinte naturalisztikus hűséggel jelenik meg a környezet. Később még felismerhető egy-egy részlet, leginkább fa, de a főmotívum mellett a táj absztrakttá válik. Az idő haladtával ezek is eltűnnek, s maradnak a színek és a vonalak önmagukban, mint itt is láthatjuk. A zöldek, sárgák, rózsaszínek, lilák halovány hullámvonalai a brassói táj idilljét jelenítik meg, a lankás dombokat, s a közöttük megbújó kicsi falut.” Majoros Valéria

A művész életében a 10-es évek közepén drámai változás történt. Feleségét fiatalon elveszítette, két kicsi gyerekükkel egyedül maradt. A tragédia hatása az alkotásiban is megfigyelhető mélységgel jelentkezett. Ekkor született meg a neves linóleum - metszetek sorozata. Kassák Lajosnak köszönhetően Mattis - Teutsch a MA folyóirat fő illusztrátora lett. Barátja, 1917-ben albumban is közreadta a grafikai sorozatának 12 lapját 100 számozott és 10 amatőr példányban. A festő életművének érdekes fejezte a Rómában kiadott Atys című irodalmi- és képzőművészeti folyóiratban (1920 november 4-i szám) megjelent verseihez kötődik. Az újság 4. oldalon egy linóleummetszete kíséretében két versét közölte. Online tárlatvezetésünkhöz közülük a Mihályi-gyűjteményben őrzött festményeihez szorosan kapcsolódó Március című költeményét választottuk.

MATTIS TEUTSCH JÁNOS

Maerz / Március (1919)

Tal weiss umfangen  / Völgy hó körben

Höhen steil still  / Hegy mind szökken csend

Einsam Ruhe schüttert beugt / Magány nyugalom reszket hajlik

 Schritt hallt tönt / Lépés szól zeng

Auge fasst / Szem fog

Grün sanft hebt streckt / Zöld lágy kél nyújt

Kraft spaltet spreizt / Erő feszít hasít

Weiss hält Grün / Fehér tart zöldet

 Gelb birgt Weiss / Sárga rejt fehéret

 Farbe Form neuerwacht / Szín forma újraéled

Lebt Tal beginnt neu / Él völgy kezd új

Weiss Grün / Fehér zöld

Sieh Auge / Nézd szem

 Freud greif fass / Öröm fogj markolj

(Tandori Dezső fordítása)

Uherkovich Ágoston: Részlet a czigánynegyedből 1898

Salgótarján a 19. század közepétől, a szénbányászat megindulásának hatására rohamos fejlődésnek indult. 1900-ra már a megye legnépesebb települése lett. A várossá nyilvánítás jótékony hatására 1930-ban megkétszereződött a kereskedelemben és a közszolgálatban foglalkoztatottak száma. A műszaki értelmiségen kívül a hivatásos művészek is feltűntek, jórészt akadémiai végzettségű, külföldet is megjárt művésztanárok. Bátki József (1877 – 1948) zagyvarónai születésű festő- és szobrászművész az 1930-as évek közepétől dolgozott Salgótarjánban, Bóna Kovács Károly (1897–1970) és Fayl Frigyes (1889-1953) szintén Salgótarjánban telepedett le és gazdagította a város művészeti és kulturális életét. E három jelentős alkotó mellett meg kell említeni Uherkovich Ágoston acélgyári tanítót is, akinek finom ceruzarajzai a fiatal város tanúságtevői s fontos helytörténeti értékkel bírnak. A város művészeti életének jelentős lökést adott a 30-as évek közepén megalakult Balassa Bálint Társaság, amely – többek között – szellemi és anyagi mecénás kívánt lenni a város művelődésében.

1945 után a Bányász Szakszervezet keretein belül Bóna Kovács Károly vezetésével képzőművész kör létesült Baglyasalján. Bár a megye és a város művészeinek együttes bemutatkozására már 1952-ben került sor a helyi alkotók szerveződése csupán 1954-ben kezdődött meg nagyobb intenzitással. 1955-ben megnyílt a csoport első művésztelepe Bujákon, majd 1956-ban Cserhátszentivánon.

Bóna Kovács Károly

Bóna Kovács Károly: A baglyasalajai templom freskótervének részlete

1897-ben született Salgótarjánban. 1929-től a Magyar Képző-művészeti Főiskolán tanult, három évig festő szakon. Ezt követően egy évig a szobrász szakra járt. 1923-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola ösztöndíjával Párizsba utazott és beiratkozott a Julian Akadémiára. Szülővárosa 1926-ban megbízást adott számára a római katolikus templom Szent József oltárának elkészítésére. Bóna Kovács Károly Párizsból hazatérve, 1930-ban fejezte be főiskolai tanulmányait, s végzett művészként Salgótarjánban telepedett le. 1928-ban elkészítette a salgótarjáni Meszes hegyre tervezett Kálvária tervét, amely 12 domborműves stációból, a kezdőpontjánál barlangban elhelyezett szoborcsoportból és végpontjánál kápolnából állt volna. Az 1943-ra elkészült Kálváriához végül nem kápolnát építettek, hanem három keresztet állítottak fel. Évről évre egyre több megrendeléshez jutott. Nemcsak állami megrendelésekre dolgozott a harmincas években, hanem igen jelentős megbízó volt a katolikus egyház is: több felkérést kapott falfestmények és szobrászi munkák elvégzésére Salgótarjánban, a környező falvakban, illetve Várpalotán is. Baglyasalja templomát 1934-ben szentelték fel. Ennek freskóit, főoltárát, szószékét, és a diadalív Krisztus-fej domborművét Bóna 1934-35-ben készítette el. Megrendelései között további templomok díszítése szerepelt. A zagyvapálfalvai római katolikus templom belső díszítéséhez fogott. Egyházi megrendelései közé tartozott továbbá a ferences plébániatemplom Szent Antal – oltára, a főplébánia szószéke és a köztemetőben álló Krisztus szobor is. Felkérést kapott a várostól többek között a 25. losonci gyalogezred emléktáblájának, Báthory István köztéri szobrának elkészítésére. Aktív szerepet vállalt a város kulturális életében. Bóna Kovács Károly volt az egyetlen tanára és szervezője az országos szinten is jelentős Munkás Művészeti Főiskolának, ahol tanította a rajzolni vágyó fiatalokat. Később szerződést kötött az Acélárugyárral, s az ott folyó munkát és az embereket örökítette meg.  1942-ben Rákoshegyre költözött, s Budapesten is számos megrendelést kapott.

Bátki József

Bátki József alkotása

Bátki József alkotása

1877. március 14-én született Zagyvarónán. Gerber Frigyes inászói bányaigazgató korán felismerte Bátki József tehetségét, és elhatározta, hogy a fiú iskoláztatását támogatja. Az érettségit követően öt éven keresztül az Országos Magyar Iparművészeti Iskola díszítőművészet szakán tanult, majd ennek befejeztével egy éves állami ösztöndíjjal Párizsba ment a Julian Akadémiára, majd  további tanulmányokat folytatott Grazban és Münchenben. Külföldi tanulmányait követően Budapesten telepedett le, és 1901-1908 között Róth Miksa üvegtervező intézetében helyezkedett el, ahol számos épület és templom üvegablakát és mozaikképét készítette el. Nagy sikereket ért el népies faszobraival, melyet alátámaszt a Halmos Izor – díj és a Zala György emlékérem is.

Bátki József még Budapesten élt, amikor megbízást kapott a salgótarjáni főplébánia főoltárának elkészítésére. A salgótarjáni Mária születése oltárkép mellett a szobrászati munkát is Bátki József végezte. Az oltárépítmény tetején a Szentlelket szimbolizáló galamb szobra látható. A két éneklő angyal által közrefogott agg Atyaisten dicsfénnyel övezett alakja a felhőkből bukkan elő. A templom szentélyének Árpádházi Szent Imrét és Árpádházi Boldog Margitot ábrázoló üvegablakait is Bátki tervezte.

1924-ben kapta meg a felkérést a salgótarjáni izraelita templom kifestésére, melyről semmiféle képi ábrázolás nem maradt fenn, egyedül a Munka folyóirat 1927. október 1-jei száma ír róla rendkívül részletesen.

Bátki Józsefet 1934-ben Zagyvaróna Szent András templomának kifestésével bízták meg. Nagy lelkesedéssel fogott a munkához, melyet a korabeli sajtó is érdeklődéssel követett és folyamatosan beszámolt róla. Bátki József Salgótarján kulturális életében is jelentős szerepet betöltő Balassa Bálist Társaság képzőművészeti kiállításainak állandó résztvevője volt, ezenkívül rövid ideig tartó tanári tevékenysége is jelentősnek bizonyult. 1939-ben megjelentette az „Élő vonalak” című rajzkönyvét, mely a gyerekek  és a rajzolni tanulók számára fontos módszertani segédeszköz volt. Salgótarjáni letelepedésével nem zárta ki magát az országos képzőművészeti életből, haláláig számos sikeres kiállításon vett részt.

Fayl Frigyes

Fayl Frigyes alkotása

Budapesten született 1889. március 14-én. Az érettségit követően, 1907 és 1911 között végezte el a budapesti Képzőművészeti Akadémiát, majd ösztöndíjjal Olaszországba utazott. Ezt követően egy évig Pozsonyban dolgozott kisegítő rajztanárként. 1913-től Szépművészeti Akadémiába járt. Pár évvel később a Salgótarján közelében fekvő alsószánas-pusztai kis birtokukra költözött. Ettől kezdve művészete szorosan összevonódott e vidékkel.

A Műcsarnok 1917. évi tavaszi kiállítására beküldött Fekvő akt című képét a Harkányi féle díjjal jutalmazták, mely nagy fontosságú volt Fayl Frigyes életében. A művész biztatást kapott ezáltal és ezt követően szorgalmasan küldte képeit Budapestre az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításaira. Mivel a képeladások nem biztosítottak számára megélhetési lehetőséget elhelyezkedett a Salgótarjáni Reálgimnáziumban. Salgótarjánban egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett. Országosan is több kiállítást is rendeztek munkáiból  A Balassa Bálint Társaság aktív szervezője volt. Fayl Frigyest életre szóló barátság kötötte kollégájához, Dr. Dornyay Bélához, a gimnázium természetrajz tanárához, akinek több könyvét is illusztrálta.  Nagyon fontos helytörténeti és művészi jelentőségűek a 20. század első felének Salgótarjánjáról készített rajzai. Utolsó évei a betegséggel és a megélhetéssel vívott küzdelemben teltek.­­­­­­­­­­­­­­­­­­ ­­­­­­­­­­­

https://wordwall.net/resource/7807334/művészet/restaurátor-műhelytitkai

A grafikai képsokszorosítás technikái .pdf fájl letölthető >>> ide <<< kattintva.