7. Frics Gyula visszaemlékezés – kirándulás

Bár Dornyay Béla 1940 óta nem élt Salgótarjánban, emléke élénken él városunkban. Nem csak múzeumunk és egy általános iskola őrzi nevét, de élnek még olyan kivételesen szerencsések is, akiknek volt alkalmuk személyesen is találkozni a nagy tudóssal. Frics Gyula, későbbi műemlékvédelmi szakmérnök egy ízben, 1964-ben együtt kirándult Dornyay Bélával. Gyuszi bácsi így emlékszik erre a napra:

„Dornyay Béla, a Salgótarjánban töltött 17 év után, 1964 szeptemberében érkezett újra városunkba a Madách Gimnázium meghívására. A gimnázium honismereti szakkörének vezetője hívta meg Őt, mint az iskola egykori tanárát, aki egész életét a honismeret széleskörű elterjesztésének szentelte. Ez a látogatás jó alkalom volt arra, hogy – idős kora ellenére – egy nagyobb túrát tegyen Salgóra, amelyet nagyon szeretett.  Ekkor már városszerte ismertek engem, mint megszállott túrázót és a környéket jól ismerő és szerető fiatalembert. Ezért válhattam részesévé ennek a rendkívüli kirándulásnak Bene Péter barátommal és túratársammal együtt. Valószínű, hogy Kovács János, a Népművelési Tanácsadó honismereti szakreferense javasolt minket kísérőnek.

Sajnos részletekre már nem emlékszem pontosan, de a képek tanúskodnak az ott történtekről. Két gimnazista lány is jött velünk, valószínű annak a szakkörnek a tagjai, amelyhez a meghívást kapta Béla bácsi. Nagy érdeklődéssel és csodálattal hallgattuk szavait. Mindenről volt mondani valója: növényekről, a kövekről, a tájról, a történelemről, a várépítészetről, stb.

Számomra a legnagyobb és legmaradandóbb élményt az jelentette, hogy fölfelé menet a várhegy egy olyan nyúlványát mutatta meg, melyre én eddig nem figyeltem fel. Szerinte: ez egy huszárvár volt, amely elhelyezkedése miatt alsóvár, még inkább elővár, mert a várhoz csak ennek elfoglalása után lehetett eljutni.

Évtizedekkel később, amikor sor került Salgó várának régészeti feltárására – Feld István régész vezetésével – László Emese régésszel jómagam is sok XIV. századi cserepet találtam földsáncok környezetében. Ebből valóban arra lehetett következtetni, hogy az épített földsáncok között várbéli élet folyt egykoron.

A várból lejövet a Salgói Menedékház teraszán pihentünk meg. Nagy örömmel csatlakozott hozzánk a város régi kereskedője, a nagy turista Ratkovszky Pál is, aki unokájával éppen arra kirándult. Beszélgettünk és fényképeket készítettünk. Béla bácsi pedig fáradságot nem ismerve mesélte 25-30 évvel azelőtti emlékeit, amelyek a Salgótarjáni Reálgimnáziumban töltött tanári évei alatt keletkeztek a tanítványokkal történt kirándulások során.”